Legyen inkább tojásrántotta

Esküvőn jártam a hétvégén. Sokadjára. Egyszerre szeretem és van herótom tőle. Sajátom is volt. Sokmindent megváltoztatott körülöttem és bennem. Csak nem akkor és nem úgy, ahogyan arra számítottam. A részletek mellékesek. Nem ettől szeretem. És nem ettől van herótom. De ettől függetlenül, vagy éppen ebből kiindulva tudom, hogy a mindenkori ifjú párban és körülöttük is sokmindent megváltoztat az adott, nagynak becézett pillanat. Csak nem azért és nem úgy, ahogy ők akkor és ott gondolják. De ezt ők még nem tudják. És én sem tudom. Csak elmélkedek, pillanatokról. Azokról, amelyek attól nagyok, hogy kicsik. És attól is, hogy kevesen vannak. 

Cinikus vagyok, ami a házasságot és annak megkötését illeti. Főleg a megkötését illetően. Főleg a meget illetően. Hát kötődtök egymáshoz, nem? Egy szépen működő kötődést még meg kell kötni? Minimum fölösleges, vagy túl van spilázva. Vagy egyikőtök kell, hogy megkösse a másikat? Régen rossz. Egyikőtöknek biztos. Előbb-utóbb mindkettőtöknek az lesz. Ja, hogy a hagyomány. Hogy azért a ceremónia. Értem és elfogadom. Legyen privát az én (ellen)véleményem. Szép dolog a hagyományápolás meg -őrzés, no de tartalom nélkül… Ja, hogy a kapcsolatotokban van tartalom. Kötődtök egymáshoz is, a hagyományokhoz is. Szuper! Már csak a papír hiányzik. Értem. Vagy jól jönne egy kis indulási tőke. Ezt is értem. (Bocs, de szóltam az előbb, hogy cinikus vagyok.) Ne pszichologizáljatok és ne bólogassatok megértően: nem a saját káromon lettem cinikussá. Persze, az is benne van. A saját zátonyra futott házasságom. Ne örüljetek, nem itt van a kutya elásva. Nincs is elásva semmi. Ellenkezőleg. Ki lett ásva minden. És a mindenről vagy az derült ki, hogy semmi, vagy az, hogy valami, de bűzlik. Azt meg hova ápolni? Egy emberi kapcsolat kiüresedett. Az űrbe meg bele tudott folyni minden szar. Két felnőtt ember kapcsolatáról beszélünk, elvileg. (Ha mégsem, akkor itt a nagy alkalom, felnőni.) Akiknek egyszercsak jobb lesz külön, mint együtt. Ilyen egyszerű. A mag. Ami körötte burok, na az a nem egyszerű. A közös emlékek, gyerek(ek), barátok, javak és még annyi minden kötnek, kötnek, kötnek. És az adott szó ereje. Engem ez kötött legtovább. Hogy valamikor ígéretet tettem. Nem, hogy neki. Magamnak. S hogy akkor most mi legyen ezzel az ígérettel? Hova tegyem? Hol van a felmentés? Meglett, ott volt a fogadalom mellett. (Amit) én tettem, én vettem vissza. A többit már szépen visszavettük és -adtuk addig is, részletekben. Mi így jártunk. Ez tapasztalatnak nem kevés, de kevés ahhoz, hogy cinikussá váljak. Sebaj, amit nem kaptam meg házon belül, azt megkaptam házon kívül. Szigorú vagyok, bizonyára. De nyitva a szemem a szépre is. Mi több, keresem. De keveslem, na. Matematikailag is. Nem tudnám összeszámolni, hány esküvőn vettem részt. Meg tudom viszont számolni, hány hiteles együttélést látok, ha szétnézek. Jól szétnézek. És egy kezemen. És beleszámolok mindent: házasságot, együttélést, távkapcsolatot, laza kapcsolatot. De innen tovább nem megyek bele a fejtegetésbe. Nem az én dolgom. Látni sem én akarom, valójában. De hallgatom az esküket és egyéb fogadalmakat, és forgatom a szemem. Nem mondom, hogy ezt (azért) ne tegyétek egymással és magatokkal. De én nem szeretném ezt tenni mással vagy magammal. Magamért.

Szóval esküvő. Lelki jó barátnőmé. Nagy örömmel készültem és voltam ott, végig. (Nem csak cinikus vagyok, hanem elfogult is. Nem, nem a házasság irányában. A veled tűrökre például csuklóból vihogtam rá magamban, hogy veled hajtogatok. Csak hát szeretem ezt a lányt. Annyi saját produkciójú szappanopera epizódot osztottunk meg egymással, annyiféleképpen láttuk egymást, annyit sírtunk és nevettünk együtt és egymáson és egymásért, hogy cinizmus nélkül állítom: szeretem. Szeretetből megyek hozzá… ööö… esküvőre. És kérve kérem, fenti bekezdést ne vegye magára. Egyébként más se, kinek nem inge. Saját érlelésű és -bejáratú hozzáállás. Magamban beszélek, csak kihallatszik.) Szóval készültem. Aztán kiderült, hogy mégse. Pedig időben érkeztem, semmit nem felejtettem otthon, személyre szabott ajándékot vittem, alkalomhoz illően öltöztem, lánykámat csodás koszorúslányként dobtam be a közösbe, volt nálam körömlakk és hajcsat, biztonsági harisnya és frizuraötlet. (Utóbbinak nagy hasznát vette a menyasszony, az utolsó órában, két idegroham közt.) Egyvalamit mégis elfelejtettem. Le is buktam, a szertartás kellős közepén. (Igazából csak le szerettem volna, de nem volt hova.) Erre nem számítottam. Tudjátok, mint a viccben. Képzeljétek, elbőgtem magam. (Nagy ügy! Más is, csak én azt nem láttam. Semmit nem láttam, egyébként.) A könnyeimet egy darabig ügyesen és diszkréten elmorzsolgattam, további ideig hősiesen nyeltem. De mire taknyom-nyálam egybeért, beláttam, hogy hiába vagyok végtelenül talpraesett és önálló (és szerény), segítségért (értsd: papírzsebkendőért) kell folyamodnom. Szerencsére kéznél volt. Mellettem állt. Bezzeg, ő készült. Meglehet, hogy nem elérzékenyülni, de legyen ez az ő privát ügye. Mondanám, hogy az én áradásom meg legyen az én privát ügyem, de hát minek kezdtem ezt a posztot, nemdebár? Mondanám továbbá, hogy premenstruációs szindróma állt a picsogás mögött (és tényleg), de ez kifogás lenne. Kénytelen leszek vallani. Úgy, hogy valójában fogalmam sincs, mitől buggyant ki az első csepp. Pedig az első csepp, ahogy az utolsó is (a pohárban), emlékezetes tud lenni. Mégiscsak belőlem fakadt. (Taknyom-nyálam és a tünet okozója egyaránt.) Érdekes összetételű volt, mindenesetre. Volt benne öröm, szorongás, féltés, boldogság, de főként remény. Öröm, hogy itt lehetnek és itt lehetek, szépek és szép vagyok és szép ez a nap is. Szorongás, hogy nem tudják, mire vállalkoznak. Hát istenem, van olyan, aki tudja? Van, ami tudható, én nem mondom, de azért mégis, tegye fel a kezét, aki ott és akkor, a nagy ígéret pillanatában tudta, mi sül ki belőle. És az ki is sült. Féltés, hogy az úton, amin elindultak, menni kell. Gyáááj, de nyálas és közhelyes! De ha egyszer így van. Most komolyan, hát nem lehet ott szépen, szép ruhában, orgonaszóban, egymásba kulcsolt kézzel és tekintettel úgymaradni, holtomiglan-holtodiglan. Már a templomból is ki kell menni. Hogy a többibe bele se gondoljak. Hogyan is gondolhatnék bele, nem az én utam. Az övéké, engem itt vendégnek hívtak. Az enyémbe bele tudok gondolni, azt végigjártam. És meg is teszem. Innen volt benne(m) a boldogság is. Hogy én jöttem ahonnan jöttem, s tartok ahová tartok (lövésem sincs – a miheztartás végett), de most itt vagyok. S ahogy most itt vagyok, az nekem… jó?… nem rossz?… nem tudom, de az van, hogy nem szeretnék nagyon máshogyan nagyon máshol lenni. Saját megítélésem szerint pedig az emberrel ez a második legjobb dolog, ami történhet. (Mi az első legjobb? Mikor mi.) S végül – stílusosan -, volt benne remény (persze, hogy végül, minthogy ez hal meg utoljára). Ne tippeljetek, miben reménykedem. Nem találnátok ki, egyrészt. Elárulom, másrészt. Mindenesetre, ne gondoljatok nagyot. Kicsapódási formája (könny)csepp, hát mekkora remény férjen el benne?

Akkora, amekkora. Nem az a lényeg. Hanem hogy mekkora a hajtóereje. Én legalábbis ebben mérem a hajtóerőt. Könnyben. Van belőle öröm-, bánat-, indulat-, felindultság-, meghatottság és megannyi verzió. Remény, az mindig van benne. Remény arra, hogy ami előidézte, az marad, (el)múlik, erősödik, tompul, verziója válogatja. Hadilábon állok a nagy dolgokkal. Gyanúsak nekem, na. Nem lehet megfogni őket. Szerelem, boldogság, egyéb –ságok és –ségek, maszlag. Kösz, nem élek vele. Leszoktam. (Már csak dohányzom.) A kis dolgokat gyűjtöm. Kitöltenek. Nem jelentéktelenek, nem kisszerűek. Tényleg kicsik. De nekem fontosak. Jelentőségük van. Tulajdonítok nekik. Érzékelhetőek. (Mi több, fejleszthető módon.) Minthogy itt most egy esküvő az apropó, hát erre szorítkozok, példaanyagban. Akkor is, ha beleszámolok mindent: házasságot, együttélést, távkapcsolatot, laza kapcsolatot. Vállalást, férfiét és nőét, közösen – így fogalmaznék. (Meg is teszem.) Vannak a vállalásnak olyan kicsiny elemei, amelyeken kicsorbul a cinizmusom. Apróság, de jól esik. (Tudjátok, mint a viccben.) Mert (még én is) merek és tudok hinni és remélni tőlük, általuk. Ott van például egy esküvői videó. Fent nevezett esküvő másnapján mutatja kedves ismerősöm. Saját otthonukban, saját esküvőjükről. Vőlegény belesül az eskü szövegébe. Nem kicsit, nagyon. Zavarban van tőle akkor is, most is. Nevet és bosszús. Nekem meg pont, hogy ezaz!-élmény. Erről beszélek! Menyasszony mosolyog rajta és rá, akkor is, most is. Mondja vele, helyette a szöveget, átsegíti a kínos pillanaton. Ott van. Vagy ott van például Hosszú Katinka aranyat érő 100 métere a riói olimpián. Ahogyan a férje ott van. Ahogyan megéli azt a száz métert, azt az alig több, mint egy percet. (Ugye, kicsiség?) Számomra ez az, amit nő férfitől kaphat, maximumon. Újabb ezaz! Ő is ott van. Ez is ott van. (Igen, meg is könnyeztem.) Nincs is több példám, így hirtelenjében. De ugye értitek? S ugye azt is, hogy ezek azok a pillanatok, amelyeket cinizmuson innen és túl érdemesnek érzek megélni. Nem kell hozzá (a) holtomiglan-holtodiglan, a papír, a ceremónia, a nagy szavak. Nem kell semmi. Csak ez az ottlét. Az a kicsi, addig-ameddig. Nekem csak ez hiteles. Sem kapni, sem adni, sem kívánni nem szeretnék ennél többet senkinek, az égadta világon. Ezért már vállalni is érdemes. Képzeljétek, el tudom képzelni, hogy ígéretet tegyek ennek érdekében. Én. Férfinak. Hátra merek dőlni, és bízni. Magamban. Hogy ott leszek egy reggel, pizsamában vagy anélkül, fogmosás előtt vagy után, készítek egy jó tojásrántottát vagy mást, leülünk mellé vagy megesszük állva, és én megfogadok valamit. Kimondom vagy nem (kell). Itt és most nem tudom, mi lesz az. Akkor és ott lesz(ek.) És azt se mondom, hogy be fogom tartani. De vállalható lesz. Mert olyan lesz és akkora(cska). Isten engem úgy segéljen.

(Valaki hozzon gyorsan egy papírzsepit! Megint nem készültem.)

 

Legyen inkább tojásrántotta” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s