amit a madridi reptéren még nem lehetett tudni…

… hogy mindaz, ami velem Peruban történt, az hogyan fog lecsapódni. 2017 nyarán kerek egy hónapot töltöttem Peruban, ebből bő két hetet Tarapoto mellett, az Oka Wasi központban, ahol többek között ayahuasca szertartásokon vettem részt. Az előzményekről itt, jelszóval védve. (A jelszó kérhető, akár kommentben is.) Akkor, ott, a madridi reptéren még csak azt tudtam, hogy bő fél óra múlva indul a gépem hazafelé, és a gépen lesz egy távoli ismerősöm is, akivel épp a madridi reptéren futottam össze, ugyanarra a gépre váltván jegyet. Tudta, de mondtam is, honnan jövök. Kérdezte, hogy  akkor most megváltozott-e az életem, és miben. Nem jöttem zavarba a kérdéstől. Gyanúsan nem jöttem zavarba. Kételkedtem. A kérdés relevanciájában, az élet megváltozásának lehetőségében. Az élet megváltozása – legjobb tudásom és eddigi tapasztalatom szerint, esetleg általában – nem így megy. Ámbár, az már ott és akkor is tudható volt, hogy perui utam meghaladta eddigi minden és legjobb tudásomat, tapasztalatomat, a világról és önmagamról egyaránt. (Eddigi) életem nagy utazása volt, külsőleg-belsőleg, és ez tudott volt a madridi reptéren is. Ha valami, hát ez tudott volt. Aztán lassan kitelik egy év, mióta haza- és visszarázódtam. Vajon? Az év kitelik, ebben nincs hiba. De vajon honnan hova rázódtam, mi az irány? És vajon mi tudható most, szinte egy évvel a madridi reptéren váltott udvarias pár szó után? Mert azért időközben történt egy s más, valójában folyt tovább az életem. És bármily meglepő, más lettem. Ugyanaz is vagyok, de más is. Nem tudom, odakintről mi látszik mindebből, de odabent teljes a bizonyosság, ma már tudom, …

… hogy megszabadultam (egynémely) sallangjaimtól. Embertől, tárgytól egyaránt. Hogy ideje és helye van a lomtalanításnak, és az eredmény jó. Nekem jó, és ez (a) fontos. Jobb, mint volt. Ki ne érezte volna már, milyen, amikor kacatjaink, felhalmozott ezeink-azaink kipakolása után van levegőnk, az élet(ter)ünk szellős, tágas(abb), élhetőbb? Amikor kevesebb a kolonc emberünk, akik csak visznek, visznek, visznek. Időt, energiát, pénzt, figyelmet. Magunkra fordítható teremtő energiát. És mégis. Ki ne érezte volna, milyen nehéz elengedni, kidobni, bezsákolni, levinni a kukát, nemet mondani, leépíteni? Mert szép eszme a szabadság, de félelmetes is. Önerőn lebegni, az felemelő, ugyanakkor nincs, ó nincs a lábunk alatt a megszokott talaj. És kapaszkodunk emberbe, tárgyba, szokásba. Mert milyen az ember? Szereti tudni magát, szereti tudni a környezetét. (És nem, nem elég neki érezni.) Azt hiszi, ha (minél többet) tud, annél kevésbé lesz parányi, kiszolgáltatott, sebezhető. A perui dzsungel ikarókkal átitatott, zajos, sötét csendjében úgy, de úgy elkezdtem félni, ahogy eddig tán még sosem. A szer hatni kezdett, az irányítást kérte. És én féltem megadni neki / magam, elengedni a kontrollt, amit szinte tökélyre fejlesztettem eddigi tyúkszaros kis életemben. Igen, az életemet féltettem, azt a tyúkszarosat. Mert akkor még nem tudtam, hogy van nekem másmilyen életem is, isteni (érts ez alatt bármit) szikrából élő, és ez az élet is ugyanaz, az én egyetlenem. Ki ne hallott, olvasott volna perimortális élménybeszámolót? Tudod azokat, amikor lepereg a film, előtted az alagút, végén a fény, és nincs visszaút. Akkor kapaszkodnánk, tán görcsösen is, de aztán úgyis van valami, ami erősebb nálunk. Mind arról szól, hogy félnek. Akkor és ott félnek. De lehet, hogy onnantól, tovább vagy vissza, már nem félnek többé. Vagy nem attól, nem úgy, nem annyira, nem annyit. Tágul a perspektíva, s tán láthatóvá válik, mennyire tágas az, ami odakint (rajtunk kívül) van, és mennyik vagyunk, mennyik vagyunk éppen mi, úgy tényleg. És akkor már megvan az érzés, hogy lebegni, elengedni, feloldódni a kevés nagy érzéseink közül való lehet. Én ezt hiszem. Az irányítás így is, úgy is, előbb, vagy utóbb, kicsúszik a kézből, hiszen – hiszem – nem oda való. Tán ezt az egy életünket, lelkünket megőrzésre, adminisztrálásra, gyámságba kaptuk, nem többre, és nem is kevesebbre.  Hullámokban jött rám az ayahuasca hatása, lökött, hívott, és én újra és újra féltem. Inkább megigazítottam a takarót, rágyújtottam, helyezkedtem, valamit odébb tettem, csak le legyen foglalva a kéz, az elme, a lélek. Pótcselekedtem. (Tán a római katolikus rítusszövegbe is be lehetne venni, hogy vétkezhetünk cselekedettel, szóval, mulasztással, de pótcselekedettel is legalább akkorát.) Emberi dolog. Csakhogy az ayahuasca nem emberi. (Nem tudom, mi, egyébiránt.) Úgy tűnik, ez nem ilyen, ez nem így megy. A tudatos légzés csak ideig-óráig segít a földhöz ragadásban, kapaszkodásban. Nem is az a hivatása, mondjuk. Alapból kétirányú, s ha mély, sóhajba torkollik, tán mégis inkább elengedés. És pont egy ilyen lélegzetvétel -, amely anatómiailag csak ugyanúgy megtöltötte a tüdőt, mint az eddigi összes – mégis kiszakított térből, időből. Térbe, időbe. Egy sokkal tágasabba, ahol én parányi bár, de vagyok. És ez nem több, nem kevesebb, mint aminek hangzik. És akkor már tudtam, hogy nem következik be az, amitől azelőtt még rettegtem: hogy én ott jól meghalok a dzsungel közepén, a nagy büdös messzi távolban, és ki fogja felnevelni a gyerekemet?! Onnan, ahol akkor voltam, egy kék lagúna hűs vizén lebegve, mellkasomból gejzírként törve fel a lélek, egybekapcsolva engem mindennel (a Mindennel?), a kérdés nem tűnt relevánsnak. Nem tevődött fel, így. Ebből a perspektívából (sok)minden, amiről addig azt gondoltam, hogy engem egyben tart, sallanggá degradálódott. És meglehet, hogy imígyen a helyére került. És tán elég egyszer megélni ezt, mert elfeledhető ugyan ésszel, de a lélek nem felejt. (Atyaisten, milyen misztikospirituális…) És a jóisten tudja csak hogyan, de mindebből visszajőve az életbe, a tyúkszarosba, maguktól oldódnak meg dolgok, kötelékek. Tán csak utólag vesszük észre, nem is látjuk nagy hirtelenjében az összefüggést, de elengedünk. Jön egy jókora munkahelyi konfliktus, és mi továbbállunk. És ott jobb lesz nekünk. Jön egy istenes veszekedés, vérig sértődés, és egy emberrel kevesebb lesz az életünkben. Akinek lejárt a szavatossági ideje minálunk. Már korábban, csak udvariasak, tapintatosak, kényelmesek, gyámoltalanok, jólneveltek voltunk. Tudható, hogy a veszekedés ürügy, de azt csak érezhető, sejthető, hogy mindez a javunkat szolgálja és eleve el volt rendelve. Vagy eleve elrendeltük magunknak. Nem volt neki helye nálunk. A helyére levegő jön, új ember, új hely, vagy semmi, ha úgy van.

…hogy enyhül a színvakságom. Átvitt értelemben első sorban. Báááár… ha jobban meggondolom, élesedett az érzékelésem is. A só- és cukormentes diéta rádöbbentett az ételek valódi ízére. (Tudtátok, hogy a simán megfőzött tojás enyhén sós?) Az illatok – ha nem is érzem őket jobban vagy differenciáltabban -, fogékonyabb vagyok rájuk, és az asszociációs mezőjük is megnőtt. A test zsibongása, ha kéz, víz, szellő, napsugár, bolyhos puha pulóver vagy libbenyő nyári ruha éri. A dzsungel színeiről, a zöldekről, kékekről, a meghatározhatatlan árnyalatú éjszakai égbolt színéről, virágokéról, pillangókéról, a perui építkezés harsányságáról már ne is beszéljünk. Valahogyan jobban érzékenyítve lettem a világra – mind érzékszervi, mind lelki síkon. Utóbbi visz vissza az átvitt értelemhez. Érzékenyebb lettem az árnyalatokra. Az élet árnyalataira. Nem csak, hogy érzékelem azokat, hanem el is fogadom, sőt élvezem, inspirál. Hogy az élet színes. Eddig se állíthattam hitelesen, hogy vonalas vagyok, ami az életről való gondolkodást illeti. Ha érettségiző diáklány koromban azt a feladatot kaptam volna, hogy írjam össze tíz (öt, három) pontban, mi az, amit szeretnék elérni / elkerülni az életben, a tíz (tizenöt, húsz) éves érettségi találkozómon nagyon meglepődtem volna, újraolvasván saját pontjaimat. Nagyvonalakban ez lenne a mérleg: amit akkor mindenképpen el akartam érni, az semmiképpen nem (úgy) jött össze; amit mindenképpen el akartam kerülni, az valahogyan mégis mind megtörtént velem. És akkor még csak a saját életem tíz (öt, három) pontjáról beszélünk. Hát innen, hogy megértettem, hogy az élet nem szedhető pontokba. Vagyis szedhető, de minek? És innen az is, hogy megértettem, hogy nem értek semmit. Azóta sem, sosem. És hogy (leg)jobb dolog hátradőlni, és nézni a műsort. Machináció nélkül. Olyannak, amilyennek fut. Színesnek. (Egyszer régen, egy bizonyos élethelyzetben sokáig kardoskodtam amellett, hogy a lényeg fekete-fehér, vagylagos(an). Leszűkíthető fehérre, feketére, igenre és nemre, ha az ember nem lusta / fél elmenni a lényegig. Ezt a fogadást tartom, de el is vesztettem. És ez is rendjén van. Az életre lehet fogadni, de minek? Van fekete, van fehér, van igen és van nem, és e kettő vagylagos is lehet, anatómiáját tekintve tán pont a lényeg körül. De / csak hát az élet nem ennyi, a lényeg is képlékeny, és én sem nyaltam meg a bölcsek kövét.) A második ayahuasca szertartás az emberi kapcsolataim bugyraiba vezetett el. És az a színes műsor, amit ott megnézhettem, az az én nyomoronc fekete-fehér, szürke világomra úgy hasonlított, mint egy kolibri egy dobókockára. Mi köze hozzá? Nem mondom, hogy le se szarja, mert éppenséggel leszarhatja, ha a kocka épp alatta van, s a kolibri is úgy szarik. De erre az eshetőségre bazírozni balgaság. És azóta is nézem csak egyre, amit elibém gurigat a sors. Semmi sem (csak) az / olyan / annyi, mint amilyennek, amennyinek látszik. Szerethet(n)ek úgy is, hogy abban nincs kizárólagosság. Vannak olyan utak, amelyeken félútig vagyunk jó úton. De addig is. És mennyi minden nem látszik a kanyartól!

… hogy – tehát – nincs az az ember kreálta forgatókönyv, amelyet az élet ne írhatna fölül. Magyarról magyarra fordítva: az élet szép. Szebb, mint gondoljuk. Szebb, mint gondolni tudjuk, merjük. Hogy igenis, érdemes hátradőlni, nézni a műsort. Az izgalom garantált. Ha van hozzá szemed. Ha rá mered nyitni. Azok a tágra zárt szemek! Ez se mentes a félelemtől. Szerintem. Főleg, ha az ember abban szerzett eddigi életében tetemes mennyiségű tapasztalatot, hogyan ragadja galléron a sorsot, hogyan lépjen a nyakára és kényszergesse rá a maga írta forgatókönyvet. Mit forgatókönyvet? Forgatókönyveket! Mert az szokott ám lenni nekem. Rendszerint legyártom a legrosszabb, a kevésbé rossz, az ideális, az álom kategóriájú, a meredek, a reális változatokat, egyszerre vagy szerre, annak függvényében, hogy éppen milyen napom van. És akkor jön az élet. És a bestéje, nálam (nagyságrendekkel) kreatívabb. Amin én képes vagyok – visszaesőként és menthetetlenül – mérgelődni. Jó lenne mindezt múlt időbe áttenni, de ennyire nem tiszta a sor. Részeredményeket regisztrálok, fiomhangolás szintjén. Már sikerült teli szájjal nevetnem egy-két eseten, ki hitte volna kategóriában. Illetve, amit még nagyobb eredménynek könyvelek el, hogy másként konstatálok bizonyos történéseket. Igen, történéseket. A terminológia is hangolódott. A történés passzív. Elfogadom, hogy dolgok velem (is) megesnek, anélkül vagy annak ellenére, amit és ahogy cselekszem vagy nem cselekszem, és ez így is jól tud lenni. Ha nem (tudok) jó (pofát vágni hozzá) mégse, akkor simán csak ez van. És nem, mégsem beletörődés. A keserű fajtából, a lemondás szinonímájaként. Bár az is, ha olyan az állás. De inkább annak elfogadása, hogy van az életnek egy ritmusa, egyszer fent, másszor lent, a fénnyel árnyék is jár, nem lehet mindennap vasárnap, és útszéli virágra nem tapos a traktor.

…hogy kiterjed a humorérzékem. Olyan területekre is, amelyeket eddig véresen (de legalább könnyesen) komolyan vettem. Mert a humor eddig is az életem szerves része volt, és ha nem lett volna, akkor is az lett volna, különben már nem élnék. De: Az Élet Nagy Dolgaiban olykor nem tűrtem / értettem / ismertem viccet. Szerelem, igaz barátság, halál, elvek – csak komolyan. Vedd komolyan. Mélyen. Lehetett ám velem nevetni, csattantak is poénok szerelemben, barátságban, halál és elvek mentén, nem is erről van szó. Hanem, hogy magamat mennyire komolyan tudtam venni ezekben az alaphelyzetekben, illetve mennyire akként gondoltam ezekre a dolgokra. Nem játék. Hát, de. Nem feltétlenül a ló túloldalán, de innen se. Legjobb a lovon, pont ott. Onnan nézni szerteszét, és nevetni, ha úgy van, könnyekig, keserédesen, önfeledten, elengedősen, bármin és bárkin, de leginkább magamon. Semennyi rosszindulattal, kárörömmel, csakis azért, mert másként nem tehetek. Ördögi kör. Nem is: angyali. Minél többet és többször nevetek súlyos dolgokon, annál könnyebbek lesznek. Persze, ehhez farkasszemet is kell nézni velük. Veséig. Megismerni. Aztán szemébe nevetni. De aztán nevetni. Ez, ennek a tudata, reménye – ha nem is teszi könnyebbé -, de enyhíti az előzményeket. Hogy mindegy, milyen zsáknak mennyire alján az ember, a vége úgyis nevetés. True story, tapasztaltam. De az ayahuasca is erre tanított. Mert nem volt ám sétagalopp megküzdeni a félelemmel, hogy elmerülök benne, hogy tolja elém azt, amit én nem akarok, hogy rávesz arra, hogy a sötéttel is szembenézzek. De a végső kicsengés annyira lett pozitív, hogy éjnek évadján semmi másra se voltam képes, mint boldognak lenni és nem félni. (Pedig a kutyáktól legendásan tudok félni. És akkor Zs.-ék hatalmas Piko kutyája is a barátom volt. És a randalírozó patkányok sem érdekeltek. És ki mertem menni pisilni az esőerdő sötét sűrűjében. Mi baj lehet?) Láttam is, és hallottam is ott magam körül szenvedni embereket. Hajnalban üvöltözve ébredő férfit. Látomásokkal sírva viaskodó nőt. Rettegőt. Szenvedőt. Testben és lékelben gyötrődőt. És mindüket másnap, mosolyogva, megkönnyebbülten, megtisztulva. Mondanám, hogy nem hiszek a szememnek, de de. És a lelkemnek.

…hogy képes vagyok várni. Türelmesebb lettem. Az élettel, az emberekkel szemben, de ami tán a legfontosabb, magammal szemben is. Persze, zen azért nem lettem, meglehetős hátrányból indulok. De azért, ahhoz képest… Ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem is türelmesebb lettem, hanem jobban tájékozódom az engem körülvevő lényeges és lényegtelen, fontos és kevésbé fontos, rajtam múló és a hatáskörömön kívül eső dolgok között. Elvi szinten mindig is megvolt, hogy hiába toporzékolok azon, ami nem rajtam múlik, ettől nem függetlenül, de mégis, D. a megmondhatója, hányszor vertem magam a földhöz képletesen azért, hogy amit a fejembe vettem, azt nem, nem, és nem kaphatom meg úgy és akkor, ahogy azt én AKAROM. Most! Na, ilyet többé soha, semmilyen körülmények között nem teszek. Alakulok. Egy biztos: visszaeső vagyok. Azért szépen kitartott a csomag, amivel az ayahuasca felpak(k)olt. Emlékszem, még éppen D. (naná!), de én is, hogy csadálkoztunk hosszú hónapokig, hogyan siklok az életemben, célra tartva, de higgadtan. Aztán visszacsüngött valaki, akit jórészt már kipateroltam egyszer(-kétszer) az életemből, s vele csüngött vissza a magam zizzentsége is. Nos, ezt is csak nézzük, D. is, jómagam is, olykor még hümmögök is. Aztán lesz, ami lesz, de az most legyen.

…hogy lett egy védőburkom. Többmindenre jó. Véd az engem érő hatásoktól, de ezt csak kis mértékben és elenyésző jelentőséggel. A nagyobb hozam, hogy nincs is szükségem ilyen védőruhára, megerősödtem. És mégis maradtam sebezhetőnek. Ez már így is marad, így is van rendjén. Kívül(ről) talán pont jó, ahogy volt, van. Eléggé lecsiszolt az eddigi életem, hogy a (sok) szar, ami rámloccsan, lefolyjon. És mégis van annyi áteresztő képességem, amennyi… kell? Amennyit be tudok fogadni. Amennyi újra és újra meg tud érinteni, el tud jutni a magig. Inkább olyan ez a burok, ez az új, perui szőttes, hogy belül bolyhos, onnan bélelt. És mintha jól is szigetelne. Még most is tud menni bent a buli, a rendetlenkedés és a rendetlenség, de egyrészt eléggé jól bentmarad, többnyire csak az arra kijelölt (vész)kijáratokon, csatornákon és irányokba távozik a gőz, másrészt engem sem horzsol annyira, onnan belülről. Szóval nem mondom, hogy kevesebbet megy odabent harc, de mintha nem lennének annyira élesek a fegyverek.

…hogy megtanulok félni. Miközben egyre kevesebbszer félek. Úgy, ahogy azelőtt. És úgy, ahogy akkor, amikor az ayahuasca először mutatta meg az arcát nekem, amikor először útra indított. Amúgy nem vagyok pánikolós fajta, illetve a félelmet méltósággal viselem (el), többnyire nem látszik kintről. Bentről azért szar szokott lenni. És az egészen pánikközeli helyzet volt. Már bennem volt a szer, már benne voltam a szerben, és rettenet volt elmerülni. Az elmerülés pillanatáig. Ami aztán jött, azt még tán ma is processzálja az agyam, a lelkem. Így most erről nem is. De adódott azóta alkalom próbára tenni magam félelemügyileg. Siklóernyőztem, például. Évek óta mondogatom, hogy szeretnék. Évek óta készülök rá. És most mégis szinte gondolkodás nélkül, legalábbis előre megfontolt félelem nélkül vágtam bele. Mehet? Mehet. Most? Mikor, ha nem most? Időt se adtam magamnak félni, a luxust se engedtem meg magamnak. Éreztem, hogy akarom. És tudtam, hogy félni is szabad. Majd elrepültem. Az a sikítás, amely az elrugaszkodás pillanatában elhagyta a torkom, és egy darabig el is tartott (hallszott), az a megcsináltam eufóriája volt. És a gombától (a.k.a. pszilocibin) is ugyanúgy. Arra se készültem. Nem is voltam tisztában, egyáltalán akarom-e. Csak ez egy olyan hétvége volt, amikor minden és bármi. Így hát megettem. Majd rettegtem. Majd flow. Minden stáció és stádium rendben, helyén. Egyébként, az élet apró nagy dolgaiban is bátrabban nyilvánulok meg. Mert ez odakintről simán úgy nézhet ki, hogy bátor vagyok. (Vakmerő.) Miközben valójában még csak most épült be igazán a félelem az életembe, a helyzeteimbe. Megtalálta a helyét. Egy szükségszerű állomás, elem. Ha akarom a célt, ez az út, ez is benne van a csomagban. Nem gátló tényező. Tényező, jelző nélkül. Tény. Ó, mennyit, de mennyit tudtam törpölni egy-egy kifelé kívánkozó mondat előtt! Bent nem fért, de kimondani féltem. Féltem, hogy sebezhetővé tesz. Ezen persze semmi nem változott, de – meglepő módon, teljesen racionális úton, minden spirituális töltettől mentesen – belátom, hogy a bentrekedt mondatok is szoruláshoz vezetnek. És ha már törpölök, mert én már csak ilyen vagyok, akkor legyen az elv jobb kint, mint bent. Így aztán elvi szinten a stratégia eldöntetett, egynémely helyzetben teszteltetett, a próbát kiállta, nincs is más hátra, mint előre. A véleményt megmondani, a kérdést feltenni, a szívességet kérni, nemet mondani, nyomatékostani, a kínos témát nem kerülgetni. Illetve hallgatni, ha úgy van. És biza, olykor úgy is van.

…hogy vissza fogok (akarni) menni. És vissza is fogok. Legalábbis a szükséges előkészületeket megtettem, olyan szintig, hogy higgyem: én tényleg vissza akarok menni. Csoportosan mennék, szervezőként, de egymagamért is, mindenképpen. Nem azért, hogy az élményt übereljem vagy repetázzak. Egyrészt azért, mert az élmény egyedi és megismételhetetlen (volt), és ennek tudatában vagyok. Másrészt továbbra sem gondolok az efféle kalandokra megoldásként, bármire is. Kérdeztem is Zs.-től még ott, a dzsungelben, a szerről tényszerűségekben beszélgetve, hogy mekkora a visszaesési ráta. Jó, jó, tudom, olvastam, hogy a szer nem okoz függőséget. Fizikait. De lelkit? Hogy mondjuk elviszi valaki a traumáját feldolgozásra, megküzd magával és a szerrel, abból valahogyan (többnyire jól) kijön, valami (meg)oldódik benne, hazatér, és él boldog(abb)an, míg… meg nem hal? Nem. Hanem csak addig, míg újra fel nem üti a fejét a / egy trauma, nehézség. Akkor újra visszatér, megint oldás, újra és újra, míg kötés nem lesz az oldások sorozatából? Nos, erre nem tudom a választ, sem tudásom, sem tapasztalatom nincs elegendő hozzá. Viszont azt tudom, hogy én nem így / ezért megyek vissza. Első ízben se traumát vittem (vittem közben, persze, azért), hanem kerekes bőröndöt és kalandvágyat, kíváncsiságot. (Nem is igen tudtak mit kezdeni a sámánok első körben a kerekes bőröndömmel, a kalandvágyammal, a kíváncsiságommal. Őket nem erre képezték ki. Ők segíteni tudnak, és akarnak, ez a dolguk.) Most talán kissé tudatosabban készülök vissza, már eljátszom a gondolattal, hogy ha már ekkora szembesítési lehetőség van a szerben, én meg ilyen szépen magamhoz bátorodom, tán nekifutok egy mélybe nézésnek. De nem ez a cél, az elsődleges. És még az sem, hogy másoknak megmutassam az utat. Kétségtelen, van ebben valami. Többekkel találkoztam azóta, akikről kiderült, érdekli őket, mennének, de egyedül valahogy mégis félnek nekivágni. Nos, nekik tényleg tudok segíteni. Adminisztratíve. De hogy a belső munkát, az oldást, azt bárhogyan is meg merném piszkálni, ahhoz jogosultságom lenne, azt nem gondolom. Így aztán onnan fogtam meg a dolgot, ahonnan tudom: időpontot foglaltam 2019 júniusára az Oka Wasi központba, létrehoztam egy csoportot közösségi oldalon. És mesélek, ha kérdeznek. És (alig) várom.

…hogy ilyen sokat kell várni erre a bejegyzésre. Hogy ennyire elnémulok az élmény után, hatására. Tulajdonképpen ma sem vagyok kibékülve ezzel a bejegyzéssel. Pedig legalább egy hónapja írom, írogatom, törlöm, törölgetem, abbahagyom, nekifutok, belejavítok, beszúrok egy ihletett mondatot, kitörlök kettőt, csiszolgatom. Ma útjára engedem, így. Nem lesz belőle életem szövege, ezt talán csak a madridi reptéren hihettem (vehettem komolyan). Vagy talán még korábban, a kisbuszban, amely Cuzco-ból vitt a Machu Picchu felé, amikor először volt alkalmam eltávolodni térben és időben az ayahuasca-élménytől, miközben az még elevenen élt bennem. Akkor még könyvben is gondolkodtam, amelynek én leszek a szerzője, és még a címe is megvolt, meg a tartalomjegyzéke, néhány konkrét mondattal, hogy azt ne mondjam, tokkal-vonóval. Persze a könyv nem íródott meg. A téma még megvan, a címet, a tartalomjegyzéket, az összes konkrétumot, valamint az ihletet elhagytam valahol. Persze ez sem jelent semmit. Csak ez van. És ez a bejegyzés. Amit most útjára engedek, mert másként nem tehetek. Annyit mókoltam már, hogy nehezebb lenne törölni, mint publikussá tenni. Pedig nem az van, hogy jó’vanazúgy. Hanem attól tartok, sehogy se lesz az jó (jobb). Mert mégis mit képzeltem? Hogy én fogom (tudni) leírni a leírhatatlant? Úgy tűnik, azt.

amit a madridi reptéren még nem lehetett tudni…” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s