nagy szavak

Amolyan varázsszavak. Számomra, legalábbis. Átlendítettek nehézségeken, legalább már egyszer. Mondom vagy mondták nekem. Van mögöttük egy történet mindig, de az bennük a szép, hogy az egyszeri, alkalmi voltukon túlmutatnak, velem maradtak, élni tudok velük.

Alapképlet. Ezt D.-vel ötöltük ki, egyszer régen. A kiindulópont az volt, hogy ő nem, nem, és nem tudott megszabadulni egy bizonyos embertől az életében. Visszakúszott, kísértett, megjelent, benne élt ő minden félrecsúszott nyakkendőben, basszameg. És én akkor ezt az okosságot tudtam hirtelen tanácsolni neki: te D., ha ez úgyis folyton ott van (ahol szerintünk nem kéne), akkor kalkuláld őt bele az alapképletbe. Ne küzdj ellene. Fogadd el, hogy ő (ott) van. És kész. Ahogy télen hideg van, nyáron meleg, mi meg hihetetlenül bölcsek vagyunk (khm). Mit tehet a sejt? Bejött, mit mondjak? Nekem akkor még csak nem is koppant különösképpen, hisz nem (én) voltam rászorulva. De aztán rászorultam én is, prímán. Néha éppen D. mondja vissza nekem, ha magamtól nem jutna eszembe. Így aztán ha valami csak kucifántosan tud összejönni az életemben, akkor előbb-utóbb magam is arra a következtetésre jutok, hogy – magamat meg a habitusomat ismerve -, jobb ha alapképletbe számolok egy(-két) vargabetűt. Így már nem az van, hogy valami nyögvenyelős, hanem simán annyi van, hogy hozom a formám.

Csoda. Már szinte oda jutottam az eddigi életem során, hogy nem hiszek a csodákban. Plusz mostanság valahogy furán vagyok, szorongató gondolataim és érzéseim támadnak a magam élete kapcsán. Erre minap azt mondta A. egy kora reggeli kávé mellett a konyhájában, hogy nem vagány az, amiben most vagyok, de van belőle kiút, ő járt már ott: egy bizonyos (holt)pont után (neki) minden nap egy csoda. Pfff. Néztem nagyot. Én most még nem úgy vagyok, ezt éreztem. Nehezen is vonszoltam magam tovább aznap, gyalog az irodába, vállamon tonnányi súllyal: az élettel. Míg rá nem jöttem az egyik kanyarban, hogy tényleg. Tényleg csoda. Én vagyok egy csoda. A lányom egy másik. Mi együtt is vagyunk egy csoda. És minden napom is egy csoda. (Néha csoda, hogy túlélem.) De, igenis, csoda. Több szinten is, kezdve a létezéssel, be nem fejezve megannyi hétköznapi (sic!) aprósággal. Mint mondjuk a múltkori templomkulcsos történet, hogy messzire ne menjek. Égen-földön kerestünk volna ugyanis ketten egy bizonyos kulcsot, egy eldugott, elnéptelenedő zsákfaluban, ahol a rég használaton kívül lévő, több százados templomba szerettünk volna bejutni, fotózni. A faluban senkit nem ismertünk, de senkit nem is láttunk. Köröztünk fel-alá autóval, látszólag hiába. Mígnem észrevettem, hogy a központi (egyetlen) vegyesbolt nyitva van. (Ilyet addig nem tapasztaltam ebben a faluban.) Odabent egy pasas (az egyetlen teremtett lélek rajtunk kívül a faluban), a csempekályhát pucolja. Mondom neki, mi járatban, mire kezembe nyomja a templomkulcsot. Így simán. Pont ő, pont ott, pont akkor, pont a kulcsot, pont a kezembe. Kész csoda.

Engedd el (a.k.a le van szarva). Eredetileg nem az én szavam járása. Szívemnek kedves férfiismerősömtől hallottam, sajátos hanglejtéssel és akcentussal. Utánozhatatlan. De aztán magamévá tettem. Megszerettem. A formulát is, az érzést is (az embert is). Pedig az elengedés nem az én műfajom, sokáig úgy tűnt. Tűnik még most is, olykor, kutyából nem lesz szalonna alapon. De aztán ahogy az élet telik, és dolgok történnek, (főképp belső) történések gyűlnek, úgy rendeződik át bennem sokminden. Mások lesznek a prioritások. Egyre inkább célra tartok. Hogy mi a cél, nem feltétlenül tiszta. De arra tartok, és ebből a tartásból egyre kevésbé tudnak kimozdítani mindenféle szarságok lényegtelen csekélységek. Továbbra sem értem, az emberek miért kicsinyesek, kötekednek, savanyúak, rosszindulatúak, nem törődnek inkább a maguk dolgával, de ez nem az én bajom. Tegnap reggel legyintettem legutóbb: engedd el. Talán ma is fogok. (Igen, jelentem, megvolt.) Sebaj, gyakorlat teszi a mestert.

Szeretettel. Hogy csak azzal érdemes. Bármit is. Nélküle meg semmit se. Egyszer régen, egy férfi lelépett az életemből, valamennyi pénzemmel, és a teljes lelkemmel. Majd beleszakadtam. (Valójában bele is szakadtam.) Utolsó nekibuzdulásommal még sikerült annyira sarokba szorítanom (azóta se vagyok büszke arra a magamra), hogy elcipeltem egy közjegyzőhöz, aki előtt megígértettem vele, hogy a pénzemet visszaadja. Legalább. Aztán visszaadta. Persze nem örültem neki. Szomorú voltam, még akkor is, utólag is, pénzzel a zsebemben. És nem a pénzemet sirattam, hanem azt, hogy kettőnk sora oda jutott, amelynek a rendezéséhez nem volt elegendő a szeretet, hanem közjegyző igényeltetett. Akkor ki is írtam magamból az idővonalamra a következő aforizmát: a közjegyző előtt kötött papírok mind a szeretet kudarcáról (is) szólnak. És elég, ha a szeretetre “csupán” a tapintat, az elfogadás, a nagyvonalúság szinonímájaként tekintünk. (Kosztolányi Dezső ennél sokkal szebben fogalmaz, itt ő (Esti Kornél) beszél: “Tudta, hogy keveset segíthetünk egymáson, hogy boldogulásunk érdekében kénytelenek vagyunk ártani másoknak (…), hogy a nagy dolgokban majdnem mindig elkerülhetetlen a könyörtelenség, de épp ezért azt a meggyőződést vallotta, hogy emberiességünk, apostolkodásunk – becsületesen és őszintén – egyedül csak a kis dolgokban nyilatkozhat meg, s a figyelem, az elnézésen és megbocsátáson alapuló kölcsönös kímélet, a tapintat a legtöbb, a legnagyobb dolog ezen a földön.“) És semmi, de semmi nem könnyíti meg annyira a dolgunkat a figyelem, az elnézés, megbocsátás, kímélet, tapintat dolgában, mint a szeretet.

Naés. (Nem összetévesztendő azzal, hogy engedd el.) Valóságos varázsszó. Így, ponttal a végén. Ha kérdőjel- és/vagy felkiáltójelben végződik, még nem jó, selyempapírba kell csomagolni és érni hagyni. Megéri megvárni, míg jó érett nem lesz. Úgy senki gyomrát nem fekszi meg, könnyen emészthető, és finom. Jöhet mellé körítésnek vállrándítás, nevetés, farkasszemet nézés (szigorúan a tükörrel, úgy érdemes). Nehezen jöttem rá, mekkora potenciál van egy jól irányzott naésben. De aztán rájöttem. Csak próbáld ki! Olyan jól bele lehet szédülni, miközben két lábbal állsz a földön. Előtte bármit is csináltál, most abbahagyhatod: a rápörgést, a vergődést, a magyaráz(kod)ást, a menteget(őz)ést. Minél inkább csináltad annak előtte, annál jobb érzés: naés. Naés, naés, naés. Jó, ha előtte mindent megtettél, egészen addig, míg rá nem jöttél: eddig van. Úgy is jó, ha előtte sokmindent megtettél, míg rá nem jöttél: ne tovább. Kész határátlépés, egyetlen(ített) szóban.

Basszameg. Sajnos vagy sem, ilyen is van. Gyűjtőszó, valójában bármi más is lehet, egyéni szókincs és habitus függvényében. Konkrétan emlékszem az első cifra káromkodásomra, ötéves lányom füle hallatára, ami szerintem felért egy orgazmussal megmentett egy agyvérzéstől. Ami azért nem rossz, szigorúan ahhoz képest. De ne legyünk már olyan szigorúak. Előtte sosem káromkodtam, legalábbis hangosan nem. Apám olyan szépen tudta pedig mondani három percig levegővétel nélkül, lett volna, kitől tanulni. Tanultam is, csak hát anyám (meg)nevelt: ne legyek olyan, mint az apám. Aztán meg azért nem káromkodtam, mert egy kiskorúval élek egy fedél alatt, hát elöl akartam járni a jó példával. Okom azért akadt volna, de nyelni (is) tudni kell, és én tudtam. Ó, hogy tudtam! Aztán egy vasárnap reggel lecsúszott egy tetőcserép a házról, és csöpögött a plafon, bele a gőzölgő rántottánkba, meg a vasárnap reggeli idillünkbe. Meg akartam javítani, mert én olyan vagyok. Nem volt hozzá se létra, se eszköz, se elemlámpa, se munkaruha, se kedv, se alázat a segítségkéréshez, csak a kurva nagy ambícióm. Ami valameddig elég volt. De amikor harmadjára is a nyakamba csapódott a padlásajtó, miközben még mindig csöpögött a plafon, valamint a tojásrántotta és az idill is megdermedt, megkuporodtam hálóingben egy szekrény tetején (tessék nyugodtan nevetni), lenéztem magam alá, felmértem a helyzetemet meg az idegállapotomat, és huss: három percig, levegővétel nélkül. (Köszönöm, édesapám.) Tényleg felért egy orgazmussal. Azóta nem akarok elöl járni sem, jó példával. Nem akarok, csak simán elöl járok, mert ez a dolgom. És ezt úgy teszem, ahogy tudom. És tudom, hogy tudok nyelni, és lehet is, de nem éri meg. Nekem már nem éri meg. Alapképlet. Csoda. Elengedem szeretettel: naés. Basszameg.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s