szemkontaktus

Nem tudott szemkontaktust teremteni. Tán soha nem is tudott. Vagy csak elfelejtette, elvesztette a rá való képességet útközben, valahol. De csak mostanában vette észre, hogy ez neki nem megy. Leginkább olyankor vette ezt észre, amikor mégis beletévedt a tekintete egy idegenébe, vagy egy ismerősébe. És ő elkapta a tekintetét, kiszállt a játékból, még mielőtt elkezdődött volna. Lesütötte a szemét, elővette a telefonját és sürgősen megnézett rajta valamit (semmit), vagy úgy tett, mintha észrevett volna valamit az utca túloldalán, az ég alján vagy a lámpaoszlop oldalán, feltétlenül egy másik irányban, mint ahol a másik tekintet utat vágott (volna) magának. Voltak azért kivételek. Például egyszer, egy fesztiválon, az arcát két tenyerében tartva, az asztalra könyökölve, hosszasan belenézett egy meleg, barna szempárba. Szemben ült vele, és nézte. Részeg volt. Ő is. És menekült. Egy másik tekintet elől, amelybe pár pillanattal azelőtt futott bele, amely élesen fájó emlékeket ébresztett benne. Ahhoz képest az a meleg, barna szempár volt a kikötő, még ha nem is látott benne semmit. Utólag jött rá, hogy nem is láthatott benne semmit, mert a lényeg az ő térfelén pangott, elakadt. De így is emlékezetes maradt. Folytatása is lett, sok kedves-bolondos összevillanás férfi és nő között. Nézett még máskor is a szemébe, de sohasem úgy. Ha (éppen) szerette, azért nem. Ha (éppen) nem szerette, azért nem. Az az akkori, az kivétel volt.

Az ilyen ritkaságoktól eltekintve nem szeretett tehát szemkontaktust teremteni. Vagy nem tudott. Tartott tőle. Hogy. Hogy a szem a lélek tükre, azt már zsenge gyerekkorától folyamatosan hallotta, bár sohasem szánt időt, energiát arra, hogy elmerengjen azon, hogy ez mit is jelent. Számára nem jelentett semmit: semmi ismerőset. És az ismeretlen riasztó. Ha mégis úgy hozta az élet, hogy nézni kellett a másik szemébe, praktikákhoz folyamodott. Hol az egyik, hol a másik szemet nézte, érzékelte a formáját, a színét, a pillákat, az írisz keretét, a pupilla lüktetését, váltogatta a célpontokat, és ez nyugtatóan techné tudott maradni, amolyan gyakorlatias dolog. Ő meg ügyes volt, ebben a tekintetben. És nagyon szerette azt magában azt, hogy ügyes. Illetve hályogot viselt, a praktikus fajtából. Le tudta zárni vele a tekintetét, ha más tekintetek keresték, fürkészték. Nem számított, mit láttak vagy nem láttak benne mások, biztonságosnak tűnt. Rezonábilis alkunak: nézett, nézhették, de nem láthatták. Kivonult magából arra a kis időre, míg a szemkontaktus tartott.

Aztán valami megváltozott. Elutazott messzire, és ott találkozott magával. Nem tetszett neki, amit látott. (Azt csak később kezdte el hinni és állítani, hogy talán akkor először létesült valahova a lényegig hatoló szemkontaktusa, magával.) Eleinte csak annyit vett észre, hogy nézik. Az utcán, a buszon, a vendéglőben, a színházban, a piros lámpánál az autóban. Tudta, hogy megváltozott, mert tudta, hogy aki elutazik messzire, az szükségszerűen megváltozik. Mégis úgy érzékelte, a világ változott meg. Mintha a világ is elutazott volna valahova messzire, és közben valahogyan felfigyelt volna rá. Azt és akkor kezdte el először látni, hogy látható. Az átmenetek észrevétlenek maradtak, kíméletesek. Úgy tűnt, ő csak reagál. Az idős bácsi tekintetére az állomáson. Ezer ránc közt ülő apró gombszemébe visszanézve, nem rebbenve. A magas külföldi férfi tekintetére a főutcán. Fura mód biztos volt benne, hogy külföldi, és fura mód nem volt biztos benne, hogy látta, milyen színű a szeme. (Talán meleg barna.) Látta benne a viszonzott érdeklődést, örült annak, hogy ilyen szép férfiak lófrálnak szabadon a világban, a főutcákon, még akkor is, ha végül csak úgy továbbmennek. Aztán ő is csak úgy továbbment. Később, a mozi előtt újra látta a magas külföldi férfit közeledni, de akkor hátat fordított neki és megnézte inkább, milyen filmek futnak. De ez nem praktika volt, nem menekülés. Az igény volt benne az újdonság, pontosabban az igény hiánya. Sem az el-, sem az odafordulásban nem volt imperatívusz. Addigra már megtörtént minden, aminek ebben a helyzetben meg lehetett és meg kellett történnie: észrevették egymást. A magas külföldi férfi (bizonyára) visszautazott messzire, és (bizonyára) nem lehetett annak tudatában, hogy elindított valamit. Egy leheletnyi érzést, hogy jó benne lenni tekintetekben.

Semmennyire sem kezdte el ezek után érdekelni, hogy mi van a meggyőződés mögött, miszerint a szem a lélek tükre. Azzal, hogy elutazott olyan messzire, és ott szemkontaktusba bonyolódott saját magával, tán végleg leszámolt a meggyőződésekkel. Meggyőződött róla, hogy irrelevánsak. Fölöslegesen foglalják a helyet. Apránként, fokozatosan vette észre és tudomásul, hogy anatómiától függetlenül létezik minden szemben egy rugalmas nyílás. Mindkét irányban átjárható, szembe, és mögé is lehet nézni rajta keresztül. Oda, ahol az ember kezdődik vagy végződik, ezt nem tudja pontosan meghatározni, de mindenképpen az anatómiától függetlenül. Apránként, fokozatosan vette észre és tudomásul, hogy az ő szemében is ott van a nyílás, amelyen keresztül be lehet oda látni, ahol ő kezdődik és végződik, mindenképpen az anatómiától függetlenül. És akkor megértette, hogy eddigi élete során miért nem tudott szemkontaktust teremteni, miért nem tudott tán soha vagy miért felejtette el, vesztette el a rá való képességet útközben, valahol. Mert az ismeretlen riasztó. Akár benne van, akár a másikban. Mert e tekintetben hiába volt ügyes.

És akkor hirtelen megnyugodott. Tudta, mennyire alapvetően emberi félni az ismeretlentől, akár benne van, akár a másikban. És tudta, hogy felfedezett egy utat, egy rugalmas nyílást, amelyen keresztül be lehet hatolni az ismeretlenbe, szét lehet ott nézni, elidőzni mindaddig, míg valamilyen ismerés el nem kezdődik. Nem kell ügyesnek lennie, csak mernie, és sehol sincs benne imperatívusz. Megszelídül a táj, fény vetül az árnyékos sarkokba, kapaszkodókat lehet felfedezni, otthonossá válik valami, ami addig ismeretlen volt. Vagy éppen elrettentővé válik valami, ami addig csak ismeretlen volt. Mindenképpen jó tájékozódni. Megnyugtatta a felismerés, hogy csak ennyit kell tennie: belemenni, érezni. Majd maradni vagy menni. A felismerés nagyszerűsége abban rejlett, hogy rájött: nincs más út. Ez, vagy az elzárkózás. Ami az út tagadása. És a döntés minden esetben az ő kezében van. Nem az esélytelenek nyugalmával nézett szét, ellenkezőleg. Felismerte, hogy az egyetlen járható út valójában bármilyen irányba vezethet, és végső soron ez is techné tud lenni, amolyan gyakorlatias dolog.

Addigra már elhagyta a főutcát a magas külföldi férfival, az állomást az idős bácsival, éppen egy gyártelepen haladt keresztül. És akkor meglátta. Jött vele szembe, egy fesztivál forgatagában. Törékeny lány volt, mégis szívós. Jobbján egy részeg férfit vonszolt, akinek a nadrágja tocsogott a vizelettől, a szeme kifordult, és rongyként hullott volna halomba, ha a törékeny, mégis szívós lány nem vonszolja a jobbján. Tekintete nem volt. Ha lett volna, meleg lett volna és barna. De amelybe egy idő után nem tudott belenézni. Többé nem. Nem akarta. A másik sem akarta. Ezért csak a szemet nézte, érzékelte a formáját, a színét, a pillákat, az írisz keretét, a pupilla lüktetését. Belenézett viszont a törékeny, de szívós lány tekintetébe. Állták egymás pillantását. És akkor meglátta. Meglátta magát, a törékeny, de szívós lányt, aki korábban lesütötte volna a szemét, elővette volna a telefonját és sürgősen megnézett volna rajta valamit (semmit), vagy úgy tett volna, mintha észrevett volna valamit az utca túloldalán, az ég alján vagy a lámpaoszlop oldalán, feltétlenül egy másik irányban, mint ahol a másik tekintet utat vágott (volna) magának. Bátran nézett és bátorítóan, rebbenés nélkül. Csak néhány másodpercig tartott az egész, addig, míg el nem futotta a szemét a könny. Abban a néhány másodpercben megnyílt a zöld szempár, és ő betekintést nyert a rugalmas nyíláson keresztül, ahol ő kezdődött vagy végződött, ezt nem tudta pontosan meghatározni, de mindenképpen az anatómiától függetlenül, létezett. Törékeny volt, ahogy vonszolta jobbján a magatehetetlen férfit, s vele együtt minden korábbi sebét, amit az apja és más férfiak ejtettek rajta. Szívós volt, ahogy mégis mindezt vonszolta tovább abban a reményben, hogy talán most nem egy újabb sebesülés felé tartanak, félve attól, hogy mi lesz, ha mégis. Ha a férfinak lett volna tekintete, akkor sem láthatta volna, hogy a törékeny, de szívós lány azért süti le a szemét, veszi elő a telefonját és néz meg sürgősen rajta valamit (semmit), tesz úgy, mintha észrevett volna valamit az utca túloldalán, az ég alján vagy a lámpaoszlop oldalán, feltétlenül egy másik irányban, mert őt (éppen) szereti. És ez nem techné, amolyan gyakorlatias dolog, amiben ő ügyes lenne. De nem volt tekintete. És ezért tudott aztán úgy haragudni rá, hogy látni sem akarta. Mert olyan volt, mint ő. Csak akkor ezt ő sem látta, mert akkoriban erre neki sem volt tekintete.

Addigra már elhagyta a gyártelepet a fesztivállal és a magatehetetlenül részeg férfival. Sajnálta magát. Azért, mert a magatehetetlenül részeg férfi is beállt a sorba, az apja és a többi férfi után. És azért, mert ő ezt nem látta. Pedig addigra már elhagyta a messzire utazást is, ahol találkozott magával, és nem tetszett neki, amit látott. Hiába tudta, hogy aki elutazik messzire, az szükségszerűen megváltozik, mert az átmenetek néha észrevétlenek maradnak. De most meglátott valamit. Magát. Látta, hogy megváltozott, és hogy a világ is megváltozott. Mert felfedezte a szemében a rugalmas nyílást, amelyen keresztül nézte. És látta, hogy nincs joga tovább haragudni a férfira, akinek nem volt tekintete. Pontosan emlékezett rá, milyen az. Pontosan átérezte, milyen az.

Túl minden meggyőződésen érezte, hogy nincs más út. Az egyetlen járható út, amely valójában bármilyen irányba vezethet: látni, és látható lenni. Nem techné, amolyan gyakorlatias dolog, nem ügyesség kérdése. Nem kompetencia. A felismerés ajándéka, hogy túl azon a rugalmas nyíláson elkezdődhet vagy bevégződhet bárki emberfia, függetlenül az anatómiától. És a döntés minden esetben az ő szemében van. Szabad, de kár lesütnie a szemét, elővennie a telefonját és megnéznie sürgősen rajta valamit (semmit), úgy tenni, mintha észrevenne valamit az utca túloldalán, az ég alján vagy a lámpaoszlop oldalán, feltétlenül egy másik irányban. Mert megijedni is jobb, mint félni. Ezt azóta tudja, mióta elutazott messzire, és ott találkozott magával, és nem szerette, amit látott. De csak később, apránként és fokozatosan vette észre és tudomásul, hogy lehet bármilyen ügyes, ha nem akar kiszállni a játékból, mielőtt az elkezdődne, el kell ismernie, hogy a szemkontaktushoz kell a másik tekintet(e) is. És bár neki is, a másiknak is joga van a saját tekintetéhez, játszani csak ketten lehet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s