Amit hallgatok

Üvegbúra. Vákuum. Ken Wong: Mistaken identity, Az illusztráció. Bizonyára látható vagyok, de nincs hozzám bejárat. Kilátok, de nincs kijárás. Nem látok kijáratot. Szélcsend. Magzatpóz. Megint nincs gravitáció. Úgy megyek hazafelé, hogy a kőkockákra koncentrálok a lábam alatt. Jó gyalogolni. Jó lenne addig hallgatni, míg moha lepi be a hangszálaimat. Nem jó nekem. Nem is rossz. Csak fel vagyok függesztve. Megállt bennem az idő, a világ. Nem történik semmi körülöttem. Bennem történik a Semmi. Buborékban vagyok. Körülötte(m) bizonyára zajlik az Univerzum. (Vagy bár valami.)

Újra felfedeztem ezt a számot. Rágyújtottam ma, míg ezt hallgattam a lépcsőn ülve, az iroda előtt, lábam alatt a város. Behunytam egy pillanatra a szemem, és akkor történt meg a felfedezés. Beszippantott. (Mint egy) pszichedelikus élmény. A gravitácó teljes hiánya. Talajvesztettség, lebegés. Örvény. A fizikai lét érzékelésének szünete. Miközben fejbőrtől induló, a hátgerincen végigfutó zsibongás, libabőr. Zuhanás egy fekete lyukba. Mintha mostanában kráterek nyíltak volna bennem. A régi énem csak megy, mendegél, míg egy következő lé(p)te a semmibe nem vezet. Beszippantanak események, érzések. És nem hagynak, míg ki nem dobnak. Soha nincs előjel, hirtelen jönnek, hirtelen mennek. Nyomot – ha – hagynak. Dimenziók, melyekben még nem jártam, ahova tudatosan nem tartanék, és mégis olyanok, hogy máshol nem lehetnék. Sometimes you shine, sometimes you fall.

Sötét, nehéz, majdnem szuicid gondolatok merültek fel bennem. Biztosan van rájuk magyarázat, de én nem találom. Talán nem is keresem. Helyette képeket pörgetek. És zenét hallgatok. Arról, hogy mi minden elmúlik, begyógyul. Arról, hogy mi mindent ki lehet bírni. Úgy is, hogy nem értjük, mivégre vagyunk (5:25-től).

Ezt a feldolgozást, pont ezt. Hallgatom most és mindörökké. Ámen. Annyi minden miatt! Ennek a dalnak az életemben már története van. És én azt most elmondom, egy bejegyzésben. Vigyázat, töredékes!

Mert szép. Pedig nehéz. Valaki tenyerébe helyezni a szívemet, átadni testemet, lelkemet. Majd visszavenni, mert nem kell. Idegen maradni. Nem ismerni meg. Kár. Pedig szép. Így is. Méltó a szívhez.

Mert a vizuális megoldások, mert az a hang, mert az a mondandó, mert az a balzsam a dalban, mert lélekből léleknek szól. Gyógyzene. Muzikális illusztráció a törött cserépre, ami szép.

Amit ő a zenéjével bennem megindít, az vegytiszta energia, életerő, flow. Érzések és érzékek olyan szinten, hogy elhiszed: “you’re the right son of a sun”.

Ezt. egy mondatért, ami továbbvisz. Talán nem a legtalálóbb, de valahogy ez annyira csodálatos, a maga borongósságával. Meghalt Bréda Ferenc. És ezt le kellett írnom.

Mert örökké (szívembe zártalak) Lovi. És mert volt egy koncert, sőt több. És mert… sorolhatnám. De nem fogom. Mert most hallottam meg ebben a dalban ezt a két sort: “ki kell hogy jöjjön / a bőrödből a nődre egy ködmön / ha fázik“. Hát ez… Hát ez? Hát ez! Van ilyen? Ha van, én megkeresem.

Anyám, borogass! – Kiscsillagék Ollé, ollé, ollé száma minden olyan szitura, amikor gáz van, és engedd meg, hogy gratuláljak.

Mert vitatkozni akarok. Azt mondja, szeretni nehéz. Aláírom, amúgy. De kötekedős kedvemben vagyok. Úton voltam egy hétvégén, pörögtem és kapkodtam a fejem. Egy röpke pillanatra megvilágosodtam. Azt éreztem, hogy tisztára hülyék vagyunk. Testületileg, kortól és nemtől függetlenül. Én biztosan. Szeretek szeretni. Szeretem, ha szeretnek. Sehogy máshogy nem érdemes egymás felé fordulni, mint szeretettel. Ennyire egyszerű. Ami ezen felül jön, az pont az annyimindenszar, amivel meg kell küzdeni. Ne küzdjünk már örökké!

Van úgy, hogy szabadnapos a szívem. És úgy is, hogy gumicukor. Fél tasakkal. Egyszer ezzel a dallal kezdődött el valami. Szalaiévául kértek. Almát ígértek, almalevet. Édenkertbe készültünk. Én el is jutottam, és ott megtudtam, hogy vannak, akik számára egyetlen édenkert sem lehet nyitva. Nem oda valók. Én meg odavaló(si) vagyok.

Jó úton lenni. A jó úton lenni. Ez a zene évek óta jön velem. Én meg vele. Visszhangzani egymásban: igen szép rím az ilyen. Ha három perc húsz másodpercig, hát addig. De addig is, rezonálni.

Ez a szám már menthetetlenül kötődik egy könyvvásárhoz. (Mellékes, de a fél fizetésemet elköltöttem könyvekre.) Azért a könyvvásárhoz, mert ott mutogattam szeretteimnek, hogy rátaláltam erre a számra (rámtalált ez a szám). És azért ez a szám, mert annyira laza, ötletes, humoros, könnyed, üde és még annyiféle… És még azért is a könyvvásár, mert ott volt a fél város. Kétpercenként köszönt valaki, kétpercenkét válaszoltam valakinek valamire valamit. Közben meg majd szétrepesztett a mámorító sejtés, hogy ó nincs senki, aki megkötne. Hogy nem tartozom sehová. Senkihez. Magamhoz, csak. Vagy se. Ó nincs is ennél jobb!

Megint Kiscsillag. Mert nem is olyan egyszerű itt lenni a mában. Úgy értem, tényleg itt lenni. Nekem mostanában egészen jól megy. De attól még az is van, hogy a sok belém táplált és magamnak épített álom, na meg natúrban a múltam között jól el lehet tévelyedni.

Mert egyszer valaki ezt elküldte nekem. És ott pont rímelt valami. És volt egy pár szaros csillag, amiről valaki azt állította, hogy a Dél Keresztje. Mentségemre, akkor még nem tudtam, hogy a mi koordinátáink között ez nem lehetséges. Átvitt értelemben sem. Mentségére, nem tudta mit beszél.

Kiscsillag. Szirmok. Mert annyi rohadt gyűrű van, ami nem jön le. Vagy de. Az ujjammal együtt.