ne légy tartalékos

P.-nak

Ne haragudj, nem vettelek komolyan. De elkezdtél beszélni. Én meg hallgattam a története(i)det. És most nekem is beszélnem kell. Köszönöm, hogy megosztottad őket velem, egyébként. Én nem akartam beleszólni. Hiszen a tied. De így egy kicsit az enyéim is lettek. Hát innen van az, hogy gondolkodom róluk. (És hát nekem is vannak történeteim.) Kapcsolatokról, amelyek nem működtek. De valahogyan függve maradtunk rajtuk, bennük. Ettől nem jártak le. Ugyanettől már nem, még nem, és mégsem kapcsolatok. Terhek. Vannak, és nincsenek, egyszerre. Valamennyire vannak, pontosabban. És ez a valamennyire, ez nekünk nem elég. Nem találjuk a helyünket. Keresünk, csapongunk, kapkodunk ehhez is, ahhoz is, dolgokhoz is, emberekhez is, de nem jön a megnyugvás. Tovább, tovább, tovább. Nem úgy tovább, hogy valahová. Hanem mindig csak el valahonnan. Egyre űzöttebbek leszünk. És nem érkezünk meg sehová. Mert nincs hová. Így nincs. Ez menekülés, nem valahová tartás. Az pedig nem az a helyzet, ahol jók a látási viszonyok. Csak vágtatunk át mindenen és mindenkin. Oldalra sem, előre sem látunk. Csak az van, ami mögöttünk van. Érzékeljük, de tisztán látni azt sem tudjuk. Mert mi háttal neki, beleveszünk a semmibe. Tovább, tovább, tovább. Ha elég sokáig, elég messzire futottunk már, akkor talán van megállás. De akkor rendszerint már ki vagyunk fulladva. Akkor sem megérkezünk, csak abbahagyjuk a futást. Feladunk valamit. És lehet, hogy nem azt, amit kellene. Bővebben…