Vekerdy Tamás halálára

Ha igazán nagyra akarsz nőni, hallgasd meg, mit mondanak a gyermekek. Ne légy (már annyira) felnőtt, mert kicsi maradsz.

Mit vinnék magammal a túlvilágra

Most abba ne menjünk bele, hogy van-e túlvilág. És abba sem, hogy odajutok-e. Meg még abba se, hogy vihetek-e oda magammal bármit is. Csak hát annyira bele vagyok ragadva a saját tyúkszaros kis életembe, hogy az nekem premissza. Ebből tudok kiindulni, és amit ezen túlra elképzelek, az is csak ennek képére faragható. Ezért kérlek, legyetek most partnerek ebben, és tegyük fel együtt, hogy amennyiben van túlvilág, és én oda eljutok, vihetek magammal valamit. Tegyük fel azt is, hogy egyetlenegy valamit vihetek magammal. A magam életéből választhatnék valamit, bármit, (nyilván, hát honnan máshonnan választhatnék?) és azt megtarthatnám az örökkévalóságig, odaát. Játszhanánk azt, hogy lehet tippelni. De nem fogjuk. Magamból indulnék ki, és abból is fogok. Honnan is tudnátok tippelni, és úgyse találnátok el. Tegyünk még hozzá annyit, játékszabályként, hogy el kell tudnom vinni egyszeri elmenésem alkalmából, a két kezemmel, egyszerre. Ezt már csak kekeckedésből azért adom meg paraméterként, hogy ha netalán ti is kedvet kapnátok eljátszani a gondolattal, a saját pakkotokat illetően, akkor nektek (se) legyen könnyebb. Bővebben…

mondat, ami továbbvisz

Most ez a zene megy. Talán nem a legtalálóbb, de valahogy ez annyira csodálatos, a maga borongósságával. Tegnap meghalt Bréda Ferenc, akinek erényeiről és eredményeiről lásd az internetet. Én is megnéztem pár nekrológot, tanultam is belőlük csomó mindent az elhunytról. De azt, hogy nagy ember volt, azt nem onnan tudom. Emberfelettien – közben nagyonis emberléptékűen – volt nagy ember, az én kicsi világomhoz képest mindenképpen. És ebbe egyetlen jól irányzott mondattal sikerült bevonulnia. Bővebben…

amit a madridi reptéren még nem lehetett tudni…

… hogy mindaz, ami velem Peruban történt, az hogyan fog lecsapódni. 2017 nyarán kerek egy hónapot töltöttem Peruban, ebből bő két hetet Tarapoto mellett, az Oka Wasi központban, ahol többek között ayahuasca szertartásokon vettem részt. Az előzményekről itt, jelszóval védve. (A jelszó kérhető, akár kommentben is.) Akkor, ott, a madridi reptéren még csak azt tudtam, hogy bő fél óra múlva indul a gépem hazafelé, és a gépen lesz egy távoli ismerősöm is, akivel épp a madridi reptéren futottam össze, ugyanarra a gépre váltván jegyet. Tudta, de mondtam is, honnan jövök. Kérdezte, hogy  akkor most megváltozott-e az életem, és miben. Nem jöttem zavarba a kérdéstől. Gyanúsan nem jöttem zavarba. Kételkedtem. A kérdés relevanciájában, az élet megváltozásának lehetőségében. Az élet megváltozása – legjobb tudásom és eddigi tapasztalatom szerint, esetleg általában – nem így megy. Ámbár, az már ott és akkor is tudható volt, hogy perui utam meghaladta eddigi minden és legjobb tudásomat, tapasztalatomat, a világról és önmagamról egyaránt. (Eddigi) életem nagy utazása volt, külsőleg-belsőleg, és ez tudott volt a madridi reptéren is. Ha valami, hát ez tudott volt. Aztán lassan kitelik egy év, mióta haza- és visszarázódtam. Vajon? Az év kitelik, ebben nincs hiba. De vajon honnan hova rázódtam, mi az irány? És vajon mi tudható most, szinte egy évvel a madridi reptéren váltott udvarias pár szó után? Mert azért időközben történt egy s más, valójában folyt tovább az életem. És bármily meglepő, más lettem. Ugyanaz is vagyok, de más is. Nem tudom, odakintről mi látszik mindebből, de odabent teljes a bizonyosság, ma már tudom, … Bővebben…

Most akkor hál’istennek?

Édesjóistenem, micsoda élete lehet(ett) annak, akiről – ha elmegy negyvenkilenc évesen -, azt mondjuk, jobb így. Mindenkinek jobb. És mindenki ezt mondja. Ő meg fogja magát, elmegy, és jól nem mond semmit. Hogy mondjuk milyen élete lett. De talán úgy is kell nekünk, mert hogy jövünk mi ahhoz, hogy most tudjunk róla bármit is, amikor már nem tudhatunk.