Pillangó

Első felvonás: a kávézó. Ilyen nevű. Az utca nevére már nem emlékeztél, de tudtad, hogy egyszer jártunk ott. Azt is, hogy csak egyszer jártunk ott. Azt nem kérdeztem, hogy emlékszel-e, melyik asztalnál ültünk. Meglehet, nem volt lényeges. Sem akkor, amikor ültünk, sem most, amikor emlékezünk. Ki, amire. Én arra, hogy akkor mondtam el: szeretlek. Úgy, ahogy addig soha senkinek / senkit. Már azelőtt is szerettelek, és utána is még meddig! Pedig voltak még szeretlekek. Előtte, utána. Is, is. De akkor egyszer. Hogy akkor tessék, itt vagyok, kimondtam, és kezdj vele(m) valamit. Kezdtél. Elköltöztél. Egy másik kontinensre.

Második felvonás: az effektus. Ilyen nevű. Az, hogy hova ütsz, és hol reped. Egy fotó a közösségi oldalon. Rólam. Egy hívás az óceánon túlról, s a múltból. Tőled. Mondod, hogy szerettél. Úgy, ahogy azelőtt s azóta se senkit. S hogy még most is. És akkor mondom magamnak, hogy tessék, itt van, kimondtad, és kezdjek vele(d) valamit. Kezdek. Maradok. Én igen. Ezen a kontinensen. Amin szépen lassan megtanultam úgy élni, hogy hiányzol. S ma már az se. Úgy látszik, az óceán torzít. Mert a kávézóból se arra emlékeztél, hogy adtam mindent mit adhattam, hogy szerettelek, hanem arra, hogy kértem. Pedig erről a kontinensről ma is úgy látszik, hogy én adtam. S te nem kérted. (A verset se, amit neked nyomtattam, de nem tartottad meg. A napokban került ismét a kezembe. Ott van az autómban, majdnem, ahol hagytad. Nem is tudtam róla, hogy ott van.) Azt mondod, hiányzom. És én elhiszem neked. Ez egy másik kontinens.