enyémek

A piros cipő a kirakatban. Két éve. Ritkán fordul elő velem ilyesmi. Mármint, hogy én meg egy cipő. De akkor, ott, az a cipő az enyém lett. Igaz, megvenni csak fél évvel később tudtam, amikor meglett hozzá a pénz is.

A gyerekkönyvek, melyek eltűntek a gyerekkorommal együtt. Pedig biztonságba dobozoltuk anyámmal, egy későbbi gyerekkor számára. Aztán eltűntek. Maradjunk ennyiben. (Valójában apám adogatta el rendre, bagóért. Nem is! Piáért.) De ha csak egynek is címét hallom vagy látom, így én: nekem ez megvan!

Menedékház a hegyen. Előtte asztal, pad, a helyből eredő extrákkal (úgy mint: színek, emlékek, harapnivaló levegő s a fent-levés öröme). Lógó lábam alatt több völgynyi látvány. A jövet rajtunk ülő felhő is szanaszét futott, a kedvemért. Mondják a hátam mögött: valamikor ez is a miénk volt. Értsd: magyaroké. Értem én. (Vajon.) Te nem érted. (Vajon.) Hogy az mennyire mindegy. Hogy ez itt most mind az enyém.

A fülbevaló. Évtizednél hosszabb ideje viselem. Kis, ezüst, fonott bogyó. Dubajból hozta nekem valaki. Hozhatta volna  a Holdról is, akkori tudásom szerint. Az is olyan távol van. (Mondjuk, azt legalább láttam már.) Az életem során elveszített (fél)pár fülbevalókból ékszerboltot lehetne nyitni. Ez meg párban is (meg)maradt. Páratlan! Legutóbb egy fesztiválról hoztam haza – szerintem a bőröm alatt -, ahol néhány perc különbséggel hullattam mindkettőt rendre a tér porába s a koncert forgatagába. Egyik a helyszínen megkerült, becsületes megtalálója egy nyolcéves forma kislány volt. (A pöcök is meglett, a hátuljáról. Tudjuk mekkora. S azt is, mekkora érték.) A másikat elnyelte a… sorsa. Jobb híján erre fogtuk. Ez volt neki. Idehaza tudtam meg a csillanásából a padlón, hogy a sorsról vajmi kevés tudható.