szürke macinaci, két felvonásban

Első szín. Foci. Kocsma, közösségi szurkolás. Valójában mégsem foci. Nem csak, és nem elsősorban foci. Nem értek a focihoz. Én érzek a focihoz. (Képzeljétek, a lesszabályt azért értem.) Ott kezdődött, hogy húsz évvel ezelőtt végigszurkoltam egy EB-t anyám társaságában. Dacból. Szövetkeztünk apám ellen. Úgy éreztük, cserbenhagyott, más csapatnak szurkol. Aztán kiderült, hogy még csak nem is szurkol. Feladta. A legtöbb, mit akkori eszemmel-lelkemmel tehettem, hogy eldöntöttem, én nem leszek olyan. Nem adom fel. Szurkolok, úgy értem. Most megint EB. És újra szurkolok. Nem is akárhogyan. Szürke mackónadrágban, mert úgy dukál. Ez a csapat megérdemli. És én is megérdemlem. Képes voltam másfél órát (!) talpalni egy plázában (!) egy szürke macinaciért (!). Elszántan, de nem dacból. Életörömből. Hogy újra, hogy annyi év után is, hogy mindenek ellenére is. (Nem telt el hiába húsz év. Nem hiába telt el húsz év. Kiderült többek között, hogy mégiscsak olyan vagyok, mint az apám. Anélkül azért, hogy feladtam volna. Megtanultam mit kezdeni apai örökségemmel. Kiderült továbbá az is, hogy anyámmal lényegileg más-más csapatoknak szurkolunk. Ezzel is megtanultam mit kezdeni. Jobb nem egy légtérben csinálni, ha már így kétfelé szurkolunk. Attól még, azért mégiscsak, mindenek felett szurkolók vagyunk. Ki aminek.) Hogy képes vagyok szurkolni. Képes vagyok számomra nem otthonos közegben lila fejjel üvölteni hogy góóóóól vagy nemáááár! Közösséget vállalni. Magamat vállalni. A macinacit vállalni. Vállalni, egyáltalán. Képes vagyok, egyáltalán. Bővebben…