Vigyázz, mit kívánsz!

Emlékszem, mikor megütött ez a mondat. Egy kedvenc teraszon ültünk, május volt, vagy augusztus, vagy más, langymeleg nap, vagy négy éve. A földre terített pokrócon tudtunk nagyokat mondani egymásnak, az idő miatt. Mert jó, meleg volt. És mert hosszú volt, mióta nem találkoztunk. Felgyűlt a sztori. Csajok között. Én és B. Szerettem, ahogy B. látja a világot. És mondtam, mondtam, mondtam a magamét. Hogy szeretek egy férfit. Szeretném. Szeretném szeretni. Azt kívánom magamnak, hogy őt szerethessem. S közben tele, tele, tele vagyok kételyekkel. S kérdezem, kérdezem, kérdezem, hogy mik az esélyeim, lehet-e / szabad-e hinni, bízni, nem kellene-e feladni és vajon jó lesz-e, lesz-e egyáltalán… és nem akarok kifogyni a szóból. És akkor B.: jól vigyázz, mit kívánsz, még meg találod kapni. Szünet. Tudtam, hogy nagy mondat. Pedig nem új, nekem sem. A reakcióm, az volt az új. Az, hogy megtorpantam egy röpke májusi, augusztusi, vagy más, langymeleg pillanatra. Hogy de tényleg, tényleg, tényleg. Mire is vágyom én itt és mennyire is vágyom a mire? És mire megyek majd vele, ha meg talál lenni? Hogy most mire mennék vele, ha ez a májusi, augusztusi vagy más, langymeleg nap nem feltételes, hanem kijelentő módban szólna a férfiról, akit szeretek (?). Ha az örökös mi lenne ha helyett jól megnézném magamnak azt, ami van. S hogy a kettő között, na ott mi van. Pont, mint a sánta két lába között, a viccben. Különbség. Hogy lehet ott valami lényeges. Hogy lehet, hogy ott van, ami lényeges. És aztán – utólag – kiderült, hogy tényleg. Tényleg, tényleg, tényleg. Igen, lett heppiend. Nem, nem úgy, hogy én meg a férfi. Hanem hogy én meg az álmom. Összejött(ünk). Nem, nem úgy mint a népmesében. Hogy a végén fuss el véle, csupa móka és kacagás, álom kipipálva s még egy frappáns válaszra is telik: ezt álmodtam, uram királyom, ezt. Pont ezt. Pont így. Én nem mondom, a kékfestőinas is szívott menet közben. De a próbát kiállta, gyűrű az ujján, buli van, s minden a legnagyobb rendben. Nem tudom, később mi lett, mert mi van, ha aztán csalta az asszony(t)? De nem is ez a lényeg. Hanem hogy a a kitűzött s az elért cél fedik egymást. Egy az egyben. Na, szerintem az ilyen az olyan, amilyen nincs. Vagy nem sűrűn. Pedig én is, amire vágytam, megkaptam. Nesze. Szeresd. Szeretheted. Azt már szeretheted! Amennyiben ez volt az, amit kívántál. És hát ez volt az. Persze, egy kis viszontszeretés is vágyva volt. És hát annyi azért kapva is volt. Egy kis. Nem ott kapott gellert a történet, hogy ne jött(ünk) volna össze. Hanem, hogy csúnya vége lett. S hogy mi volt benne a csúnya? Nem mondom el. Nem, mert nem merem. Hanem mert nem releváns. Csúnya lett a nyom, amit bennem hagyott. Gellernek ez bőven elég. S akkor vissza a májusi, vagy augusztusi, vagy más, langymeleg napba, a kedvenc teraszra, s ismétlés (a tudás anyja, azanyja!): vigyázz, mit kívánsz… No, annak már annyi. Nem baj, legalább tudható, mennyi az annyi. Tanulság? Nincs. (Mondom, hogy nem népmese.) Még csak az sincs, hogy óvatosabban kívánnék azóta bármit is. Vagy ritkábban. Vagy kisebbeket. Hiába, én már csak ilyen kívánós vagyok. Hát tessék, nézzetek megvalósult álmokat. Hármat. (Azértis, népmese.) Látszólag kicsi álmok. Hát istenem, kis pénz, kis foci. De mondom, látszólag.
Bővebben…