csak mosolyogj bele a fiókba

Hogy mi is (az a) boldogság. Erre kérdezett rá minap valaki, akit nagyra értékelek. Ezért is szerettem volna neki válaszolni. Meg azért is, mert engem is foglalkoztat ám a kérdés. (Mert hát kit nem?) Meg tudom válaszolni. Az más kérdés, hogy bonyolult lesz a fejtegetés, esetleg irreleváns az eredmény, és talán a folyamat is fölösleges. Nem tudom megválaszolni, ugyanakkor. Nem hiszem, hogy valaha valaki is meg tudta volna válaszolni. Globálisan, örökérvényűen semmiképpen. Ki-ki a maga válaszára jutott, ha jutott. Hát lássuk akkor. Lássunk hozzá.

Mivel azóta, mióta a kedves ismerős a kedves kérdést feltette, eltelt egynémely idő, újabb ürügyet kellett találnom a téma boncolgatására, azon túl, hogy magam is érdeklődöm: hol van a boldogság, mi van a boldogsággal… Nos, az ürügy a rádióból jött, március 20-án, reggeli előtt (helyett), hét óta tíz magasságában. Bemondták ugyanis, hogy ez a nap a boldogság világnapja, reggeltől estig, 2012 óta, folyamatosan és töretlenül (hehehe), az ENSZ 193 tagországában (és terjed). Na most mondd meg… Szép a mondat, amit a homlokzatra tűztek: a boldogság keresése az emberi lét egyik alapvető célja. Most akkor igazolva vagyunk. Sőt, a dolog mérhető is. Bhután és a GDP példájából kiindulva regisztráljuk (nosza) a bruttó nemzeti boldogságot. De én – bután – arra hajlok, hogy legyen inkább a nettó, és hagyjuk a nemzetet a picsába, legyen inkább egyéni. Amire itt és most kihegyezem a mondataimat. Amit – nem kissé önző módon – meg akarok fejteni, a magam boldogságának mibenlétének meghatározása végett. (Hehehe.) Jaj, de bonyolult mondat, és de bután hangzik. A kérdés, hogy akkor én most boldog vagyok-e vazze. S mikó, ha nem most?

Egyet tudok. (Értsd: egyet mondok.) A boldogság nem azonos a megelégedettséggel. A harmóniával, a sikerrel, a szerencsével, a jól végzett munka / a jól élt élet örömével. Erre jutottunk következtetésképpen, a kedves ismerőssel. És tényleg nem, szerintem nem / sem. Azért vagyok én olyan ritkán boldog. Mert megelégedett, sikeres, szerencsés, jó munkájú / életű gyakran. Az időm nagy részében. Mondjuk, munka is van vele elegendő, le is foglalja az időm nagy részét. És akkor ahhoz képest hova és hogyan és mitől lehet még tovább / feljebb / messzebb / mélyebbre (?) menni, boldognak lenni? Azért lehet. Ha nem is túl gyakran. Mondjuk, mint ünnepnapok a naptárban. És azok, akiknek a sorsa / élete / istene úgy rendezte, hozta, hogy nekik nehéz? Az idejük nagy részében. Azoknak akkor könnyebb boldognak lenni? Mert ahhoz képest? És hajlok rá, hogy igen. Példával igazolja nagyraértékelt beszélgetőtársam. Soha / sehol nem látott annyi boldog embert, mint Indiában. Pedig nincs is semmijük. Bizonyos szempontból, tekintetben. Tudjuk (a tévéből, a brittudósoktól, ottjártunkból), hogy ott emberek milliói nyomorognak, mélyszegénységben (vagy még annál is alább) élnek, sok a betegség, nagy a hiány mindenben. Mindenben, ami mondjuk Euróbában alap, vagy legalábbis elérhető. És akkor [még(is)] ők (a) boldogok. Tessék elhinni. Én elhiszem, mert ő mondta. Akkor is, ha honnan tudjuk, hogy akkor ők most boldogok? És akkor is, ha felfoghatatlan. Nem ez lenne az első felfoghatatlan, amivel szembetaláljuk magunkat… Na, ez már valami. Konszenzus, legalább két személy között. És még lehetünk, ejsze, többen is. Nekem például Marquez jut eszembe, amint Fermina Daza-val kimondatja, hogy: “hihetetlen, hogy milyen boldog tud lenni az ember annyi éven át, a sok marakodás, a sok cirkusz közepette (…), és közben azt sem tudja, hogy ez most szerelem-e, vagy sem”.  Lábjegyzet 1: a szerelem tetszőlegesen behelyettesíthető. Lábjegyzet 2: hogy akkor boldogság-e vagy sem, az is tárgyalás alá eshet. Most akkor előrébb vagyunk? Nem tudom.

De annál mindenképpen tovább vagyunk, hogy jóízű csokoládé és szeretkezés, napsütés, vízpart vagy hegycsúcs, sport, és egyéb biokémiai folyamatok. Mert a magazinok. Mert hát azért mi is, én is. Ám ha ilyen egyszerű lenne, milyen nagyszerű lenne. Vagy nem, nem is. Uramisten, hát mi lenne velünk, annyi boldogság közepette, egyebet se csinálnánk, csak a napsütötte természetben, csokoládéhegyeken üzekednénk, és egyfeszt boldogok lennénk. Aztán valahogy az van, hogy mégse ez van. Hát, ez van. Most vagy azért, mert valamit folyamatosan benézünk, önsorsrontunk és túlbonyolítunk, vagy azért, mert boldognak lenni nem laza csuklómozulat, nem csak és kizárólag elhatározás kérdése, és voltaképpen nem is olyan egyszerű. Miközben de, mert akkor, amikor ezt a bejegyzést elkezdtem, akkor éppen olyanom volt, hogy egyszerűen boldognak éreztem magam (okát se tudom már), és nemes egyszerűséggel félúton megállt a kézmozdulat, amellyel az irodai íróasztal fiókját húztam kifelé, hogy belemosolyoghassak a fiókba, majd rögvest csukjam rá, mert ritka értékes pillanat ez, hogy csak így, és azt se tudom mitől, és nem csináltam semmit az érdekében, és mivel érdemeltem ki, de van, van, van.

Boldogság. Miközben valamit csinálunk. Amikor ő zenél. Amikor én írok. Akkor vagyok boldog. Akkor olyasmik szabadulnak fel, hogy attól boldog lehet lenni. Alkotó folyamat. De nem, mégsem feltétlenül. Mert ha én olvasok, akkor is. Persze nem mindegy a kontextus sem, ám. Mert van az az olvasás, amit nagyvonalakban 6 éve művelek, ami arról szól, ha a dolog mögé nézek, hogy kordában tartom a gondolataimat, érzéseimet, no meg a szabadidőmet és -energiáimat, lekötöm szabad gyökeimet (amelyeket imígyen kevesebb valószínűséggel fordítok hülyeségre). Szedatív hatású olvasás (kösz D. a diagnózist). De ha olyanom van, s a könyv is olyan, s a kontextus is olyan, vagy pont, hogy nem olyan, akkor igen, az olvasás is boldogság(hormont szabadít fel). De vissza az eredeti felvetéshez: hogy boldogság valamit csinálni. Aktív lenni, valamit létrehozni, folyamatban lenni. Azt csinálni, amit szeretünk. Megtalálni azt, amit szeretünk (csinálni). Nem kevés. Számomra például szinte felfoghatatlan, micsoda hullámokban tud rámtörni a boldogság zenehallgatás közben. Csinálni a zenét sose próbáltam, nem tudom, az milyen lehet. De hallgatni úgy tudok / szoktam, hogy az nekem üzemanyag, lételem. Van úgy, hogy egy nyomi reggelt egyetlen zeneszám át tud hangolni. Lepattintom a gyereket egy borús hétfői (nagyon) kora reggelen az iskolánál, és nekem is kezdődne a napi / heti hajtás, már csak annyi időm erre rákészülni, míg A-ból B-be elautózom. Öt perc, tíz, legfeljebb. És ennyi (amennyi), igen, ennyi elég tud lenni, hogy pont az a szám szóljon a rádióból, amitől szebb lesz a reggel, és a nap is akkor dobja be a szélvédőn az első sugarát. (Így könnyű: akkortájt indulni, mikor a nap kel.) És ezt aztán el lehet vinni, A-ból B-be, és olyan az ember, hogy képes a legutóbbi impulzusával menni tovább, és mosolyogva toppanni be az irodába, szája szélén az odaragadt morzsányi napsugárral, abból az elsőből, mire a kollégák is mosolyogva fogadják a köszönést, mire minden jobb felhanggal indul, mint indulhatna picikét korábban, és mind így. A vízbe dobott kő, a maga gyűrűivel. És tudod mi boldogság még? Az, amikor szeretek. Nem, még csak nem is az, amikor (viszont) szeret(n)ek. A boldogsághoz, igenis, elegendő az, hogy én szeressek. Akkor és ott, azt, akit, addig, ameddig. Mint például múltor is. Pedig éppen csak felugrott hozzám egy rövid beszélgetésre (ürügy, a dolog ürügysége konszenzusos), szeretkezésre (cél, a dolog célszerűsége nem kevésbé konszenzusos), mindez időtartamban ki se tett egy teljes éjszakát. És mégis. Utána, még összesimulva, simogattam a haját (tudtam, emlékeztem, eszembe jutott, hogy ezt szereti), és szívem teljes melegével tudtam odafordulni. És ujjongani, hogy én olyan és úgy vagyok, hogy annyi nyomor és seb és heg után és ellenére, igenis, képes vagyok szeretni. Meglehet, hogy mindez csak pár órát tesz ki, ha az óra ketyegését tekintjük. De tekintsük inkább a szív ketyegését.

Bizonyos, hogy a boldogság egyéni beállítás, beállítottság kérdése is. Szetting. Kinek a pap, kinek a papné. Abban már csak tippelni tudok, hogy temperamentum kérdése-e. Valahogy úgy, hogy a temperamentum aktuális állásának kérdése. Tudom magamról, tapasztalom, hogy lelkileg hiperaktív vagyok. Ettől függetlenül, vagy ennek ellenére, elő szokott fordulni velem egy-egy átmeneti, múló, lábon kihordható higgadtság. És bármily meglepő, azt hiszem, ilyenkor tud besurranni a boldogság, ezen a kis, olykor-olykor nyitva hagyott, -felejtett résen. Nehéz munkahéten vagyok túl, új helyen, csomó impulzus ér alapjáraton. És mintha (persze) ez nem lenne elég, tetézem. Veterán autót vásárolnék, építkezésbe kezdenék, férfitársaságra (is) vágyom, és mindehhez el is kezdem a szükséges intézkedéseket. Így aztán én nem tudok itt és most boldog lenni. Nekem ez nem megy, felfokozott ideg- és lélekállapotban vagyok, ketyegek, hektikus vagyok, nincs megállás, olyan tempót diktálok, hogy senki és semmi utol nem ér (ne is érhessen), hisz magam magamat sem érem utol. És csak annyival vagyok előrébb – a felismerésen túl -, hogy leszámoltam az elvárásaimmal. Na jó, a magammal szemben támasztott elvárásokkal. És na jó, csak eggyel közülük. Tudomásul veszem, nyugtázom és elfogadom, hogy én így, ilyenkor nem tudok boldog lenni. Hogy ideje van a boldogságnak, és az nem most van. Majd ha lassítok, ha kidob a mókuskerék, megcsömörlök vagy elfáradok, majd akkor. Vagy akkor, amikor nem is számítok rá. Főleg. Addig nyugodtan ellehetek a magam nyugtalanságában. És hiába nem tetszik ez nektek vagy nekem, egyrészt ez van, másrészt meg talán rendjén is van, talán éppen ettől lesz majd olyan az olyan, hogy ilyen az ilyen. Hogy kontraszt van. Az biztos, hogy nyűg(össég) és boldogság összeférhetetlenek. Ha nyűgös vagyok, egymagam is összeférhetetlen vagyok. Ha meg boldog vagyok, akkor nyűgös nem. Nem tudok az lenni. S amondó vagyok, hogy ez így rendjén is van. Ideje van a…

Amúgy is, a boldogság sajátos viszonyban van az idővel. Mindegyre kicsúszik a keze közül. Önkényes. Nem, nem, és nem lehet kiszorítani, megteremteni, előidézni, fenntartani, kibulizni nekije az idejét. Aztán meg mikor ott van, teljesen időtlenül van ott. Helyből, időből kiszakadva áll az ember és boldog. Semmi mást nem csinál, csak boldog. Most, most, most. Bele kell szédülni a lehetőségbe. Hogy mégis, mégis, mégis, képes lehet lenni rá. Nem a boldogságra, hanem a mostra, kizárólagosan, teljesen, abszolút. Ejj, be ritka. Mennyit lehet törpölni a múlton, kérődzve, mennyit lehet félni a jövőt, akarva(-akaratlanul). Hiába tudni, hogy hiába, hiába. Nincs a boldogságnak más ideje, csak a most. Azon túl emléke, csak. Azt aztán kenheted a hajadra. Rácsukod a fiókot, de arra hiába. Mikor újra kihúznád, mert úgy érzed, most jól jönne a pasztőrözött boldogság, ott lesz, de nem lesz olyan, mint emlékeztél rá. Mindegy milyen lesz, neked nem lesz jó. Neked akkor sehogy sem lesz jó. Ha meg újra boldog leszel, a régi fiók régi tartalma nem lesz szügségszerű. Semmilyen szerű nem tud lenni, a boldogság nem szerű. Másik fiók, másik most, másik boldogság. A boldogság magányos dolog.

És vajon megosztható-e. Hogy én is boldog, te is boldog, és akkor mi boldogok. Hogy is van ez? Nem, nem így. Határozottan állítom, hogy a boldogság elsősorban, de az is lehet, hogy csak és kizárólag egyszemélyes. A boldogság lényegileg független. (Másik) embertől, állattól, időjárástól, majdhogynem azt mondtam, a körülményektől is. Ámbár, ha számításba vesszük, hogy a körülményeink kovácsai mi magunk vagyunk… Nem, a boldogság nem önző. De önmagában való, fittyet hány minden másra. Lehet rajta, benne osztozkodni, de mégsem. Van, vagy nincs, egyszemélyesen, és ez érzékelhető odakintről is, megmártózhat benne bárki, de övé nem lehet. Talán minden mélység, minden magasság, minden szöglet egyedüllétre való. És fordítva is, talán: minden egyedüllét mélység(be), magasság(ba), szöglet(be való). Némely magányra is. És csak rajtunk áll vagy bukik, hogy ezt elfogadjuk, megéljük, rendjén valónak érezzük, megtanuljuk helyén kezelni. Mi magunk: állunk vagy bukunk. Egy apróságon, a boldogságon. Mert: nagy dolog-e a boldogság, azon túl, hogy igen. Nem így a kérdés, hanem, hogy nagy-e a dolog, amelyben rejlik. Rejlik-e egyáltalán. Szerintem inkább rejlik, mint sem. Odabent, abban az egy személyben, aki(n) áll vagy bukik.

S ha már igék. Nyelvtan. Melléknevek. Boldognak lenni. Lenni. Nem tudom, kinél mit takar ez a szó, de nálam igen ritka állapotot asszociál. Mély húrokat penget. Amikor nem csinálok semmit, nem szervezek, nem tervezek, nem készülök semmire, csak úszok az árral. Jó kérdés, hogy előbb van-e az ár, amire felfekszem, vagy van a pillanatnyi csend, amibe beáramlás van. Csillagok szerencsés együttállása, talán. És nem, nem jobb ez nekem, hogy tudom, nem rajtam múlik. Aki nem úgy van szokva, hogy hagyja magát s a dolgokat a maguk rendjében, annak ritka keserves kín a csillagok állása. Mert mi az, hogy állása? Miért áll? Miért, nem állít(gat)hatom? Mért nem? De miéééért? (Fluimucil Ábelke) Vagy mint a gyermek, akinek valami huncutság jár a fejében, kinek azt mondták, nem szabad, a kezét tördeli, körmét piszkálja, hogy oda ne nyúljon. Valameddig bírni lehet, aztán amikor épp nem néz oda senki… De a boldogság figyel, mindig résen van, oda- és farkasszemet néz. Nincs is neki egyéb dolga. Csak hát mimózalelkű. Nem tűri a machinálást, az agressziót, a nógatást. Illetve szeszélyes. Határozottan nem érdemes (pedig lehet, ó, de hogy lehet!) kergetni, hajszolni. Próbáltam, a várt hatás legjobb esetben is elmaradt. De az esetek többségében az ellenpólusba futottam, egyúttal falnak is mentem.

Kelléktár, tovább. Túl azon, hogy sugárzó tekintet, mosoly, áradó energia, érzékelhető, tapintható sugárzás. Túl az alap szettingeken. Az egyéni beállítások. Nekem például a könny. Hiába, én már csak ilyen picsogós vagyok. Dühömben is, tehetetlenségemben is, bánatomban is elsírom magam (és bejó nekem utána), de boldogságomban is, mindig. Peru, Machupicchu, nehéz hajnali túra, napfelkelte (nocsak, ez is valami állandó szetting lenne nálam?), otthonomtól nagyon távol, az út nagyságának teljes tudata, az érzés, hogy megcsináltam, itt vagyok. Én, itt, vagyok. Könny. Vagy Michael Bublé száma, egyszer az autóban, egyedül. Közben eszembe jut a lányom, hogy ő aztán one of a kind. Én meg nem értem, honnan e kegy, hogy pont ő, pont énhozzám. És be kell húnyni a szemet, hogy gördüljön már le az a könnycsepp, különben belehajtok az előttem haladóba. Pedig de nyálas ez a zene. Naés? A boldogság már csak ilyen? Aztán a hely is, ahol boldog vagyok. Ahol boldog szoktam lenni. Ahol boldog tudok lenni. Vannak helyek, melyekre rá tudok bökni a térképen (így könnyű), de nem csak így, hanem úgy is, hogy nem, nem mindegy a hely sem. Ha helyet változtatok, az tud boldogság(gyanús) lenni. Ha utazok, ha valahova odamegyek. Egyszer P. elhívott egy hétvégére, utazni, én meg pont ráértem, igent mondtam. Megvoltak a magam félelmei a hétvégével kapcsolatban, és összességében is inkább lett fura az egész, mint boldogságos, de az a fél-egy óra, míg felhőtlenül örültem a meghívásnak, a menésnek, a lehetőségnek, magamnak, hogy ez velem, igen velem, megtörténhet, és meg is történik. És Madrid, igen! Akkor, amikor először mentem, egyedül, és akkor is, amikor visszamentünk, a lányommal ketten. Egy forgalmas kis utca, rengeteg ember, zsibongás, utcai zene, az utca fölé kifeszített, nagyon színes árnyékolók, köztük csak egy-egy folt, kék, az ég. És én érzem, határozottan érzem, hogy itt boldog lehet lenni. Én itt boldog tudnék, tudok lenni. Inkább, mint másutt. Nem boldogabb, hanem inkább. Ez a hely, ez valami zsigerire rezonál nálam. Ó, igen, és a könyvek! (Igen, tudom, már mondtam. Naés?) Ha olyanok. És mennyien vannak, olyanok. Volt az a húsvét, fotóm is van róla. Ülök a földön, a lakásban, ölemben a könyv, pont egy sáv napfényben, ami ömlik befelé az ablakon, rá a hajamra, a frissen és nagyon vörösre, és még arra sem emlékszem, mit olvasok. De minden a helyén van: jó könyv, jó idő, jó hely, jó élet, jó fotó. Jaj, meg a napsütés. Attól tud végigborzongani rajtam a boldogság, ha én abban fekhetek, háton vagy hason, és semmi, de semmi más nem kell ahhoz, hogy ott és akkor boldog legyek. Igen, ilyen is van. Ezek mid megvannak már a fiókban, laza összevisszaságban, és nem szeretnék tovább kotorászni, mert ezt a fiókot én így szeretem, rendetlenül. Nem tudom listázni, mi mindent tartok benne, de érzem minden elemét, ha ideje van az érezésnek.

És hogy mikor vagyunk rá kaphatók? Hajlamos(abb)ak? Fogékony(abb)ak? Egyáltalán: fel lehet tenni ezt / így a kérdést? Egyrészt talán akkor, amikor csak úgy, vagyunk. Másrészt talán akkor, amikor már eleget nyomorogtunk. Vagy előtte boldogtalanok voltunk. Vagy voltunk már előtte boldogtalanok. Így? Eszembe jut most a legutóbbi karácsonyom. Amikor is kifejezetten boldog voltam. Pedig kintről nézve nem lett volna különösebb okom rá. És mégis. Egyedül voltam, díszítettem a fát, csomagoltam az ajándékokat, egy nappal szenteste előtt, zenét hallgattam (Sting), és mérhetetlenül boldog voltam. És tudtam, hogy szinte napra pontosan egy évvel azelőtt, mérhetetlenül boldogtalan voltam. Akkor is egyedül, díszítettem a fát, csomagoltam az ajándékokat, bizonyára zenét is hallgattam, és kintről nézve nem lett volna különösebb okom a nyomorgásra, de hiába, ha odabent húdesötét. Mert valaki éppen kilépett az életemből, és eloltotta maga mögött a lámpát. És hiába döntöttem el akkor, hogy én soha, de soha az életben nem leszek többé ennyire boldogtalan (azt az állapotot soha, de soha, semmilyen körülmények között re ne produkáljam), nem tudtam ép ésszel felfogni, hogyan lássak a dologhoz, ahogyan azt sem tudom ép ésszel felfogni, hogyan jutottam el mégis erre a boldogságra, amit a legutóbbi karácsonyon érezni tudtam. De nem is ép ésszel kell ezt felfogni talán, hanem ép szívvel. Vajon: tényleg az lenne a nagy ellenlábas? A boldogtalanság? Az etimológiai megközelítést nagy ívben kikerülve (újra meg újra) arra a következtetésre jutok, hogy a boldogtalanság nem csak, hogy nem a boldogság ellentéte, de még köze sincs hozzá. Ha állapotaink skálázhatók, meghagyom, hogy ezek ketten egymásnak homlokegyenest háttal, ellentétes pólusokra futnak. Nem (feltétlenül) úgy, hogy ahol a boldogtalanság, ott a rossz nekünk. Csak annyiban, hogy ott rosszul érzünk, rosszul tűrünk, rosszul vagyunk. És aztán hányszor, és hányszor derül ki erről a rosszról, hogy a javunkat szolgálja. A boldogság meg nem így. Nem jártam még úgy vele, hogy kifordulna magából. Az mindig én voltam, aki kifordultam magamból, valahol, út- és időközben, miattam volt az is, hogy ami egykor boldogság volt, az már nem tud az lenni. De az akkorit, azt nem vette el tőlem senki. Ott a fiókban. Tagadhatatlan. A boldogtalanság tagadható. Meg- és letagadható. (Utóbbi több-kevesebb sikerrel. Illetve gyakorlat teszi a mestert.) Pedig ő a hangosabb. A látványosabb. A ripacsabb. Áldozathibáztató. A kurva. Keni, maszatolja másra. Egészen el addig, hogy a boldogságra. (Te kurva.) De azt nem kell félteni. Régi magyar mondás szerint a kurvát ha szembeköpik, azt mondja, hogy eső esik. Ő már csak ilyen. Milyen? Most én akkor megmondtam? Dehogy mondtam. (Én ezt is megmondtam.)

csak mosolyogj bele a fiókba” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s