Úristen, ezt nem lehet megszokni. A keserűséget, a fájdalmat, a döbbenetet. A csalódást, bármilyen természetű legyen is az. Bármiben, bárkiben, beleértve magamat is. Nekem legalábbis nem megy. Mond(hat)ják az okosok, a brittudósok, az ezoterikusok, a sámánok, a barátok, és mantrázhatom magam magamnak is, hogy lehet rá készülni, rajta dolgozni, gyúrni rá, de nem megy, mit mit csináljak, ha nem megy. Ha lehetne se tanulok a magam hibáiból.
Úristen, ezt nem lehet megszokni. Vagy megérteni, felfogni ésszel, hogy hogyan lehetek újra és újra annyira hülye naív menthetetlenül bizakodó, hogy elhiggyem, ezúttal (végre / minden) jobb lesz. Közben persze vagy lesz, vagy nem lesz, nem erről van szó. Hanem arról, hogy mielőtt vagy lesz, vagy nem lesz, én azt hiszem, remélem, várom, tervezem, képzelem, gondolom ésatöbbi. Mihez képest a lesz vagy nem lesz csalódás lesz. Jó eséllyel. És arról, hogy ezt nem lehet megszokni. Azt sem, ha ábrándjaimat nem váltja valóra a való világ. Azt sem, ha valakiben csalódom. Azt sem, ha magamban csalódom. Azt sem, ha nem az ábrándozás az élet megrontója, hanem valami simán úgy sül el az életben. Azt sem. Nem. Lehet. Megszokni. Hiába vetek magamra. És vessek is, magamra. Miért hittem azt? Miért reméltem? Ésatöbbi. Mi jogosított fel rá? Mert vagy valami, valaki (azt mondta, azt ígérte, úgy tett) vagy semmi és senki (csak úgy értettem, az láttam bele, azt akartam). Lehet, hogy elvesztettem a kapcsolatot a valósággal egy időre, csilingelve elment a józan eszem (ahogy D. mondaná), behunytam a szemem, a szemhéjam mögött pörgettem valamit, ami (csak és kizárólag) belőlem fakadt. De aztán menthetetlenül rám talál a valóság újra, kinyitom a szemem, beleér az ujjam a bilibe. Na és akkor. Megúsztam? Nem. Megúszhattam volna? Nem tudom. Én nem (hiszem). De az is lehet, hogy tényleg nem tehetek róla, csak megtörtént velem. Megúsztam? Nem. Megúszhattam volna? Nem (hiszem).
Úristen, ezt nem lehet megszokni. A fizikai és lelki hatásokat, a tüneteket. Az étvágytalanságot. Hiába van előttem / gondolom ki a kedvenc étkemet, nem, nem és nem veszem elő a hűtőből / készítem el. Nincs is éhségérzet, mással van tele a gyomor. A tompaságot. A könyvet, melyben fordítom a lapot, de fogalmam sincs, miről szól. A pótcselekvésként elszívott sokadik cigit. A keserű ízt a számban, az epét a vénámban. A folyamatos alhatnékot, remélve, hogy legalább addig sem forog az agy. Meg hát jobb ötletem sincs. Az ébredés előtti menekülhetnéket. Az ébredés utáni menekülhetnéket. A nyaggatást. Hogy minden felém induló kezdeményezést, szót, gesztust annak érzek, nyaggatásnak. A rám törő ingerültséget. Hogy mégsem vágom földhöz a szépen ívelt fülű kávésbögrét, mert nem az enyém, csak abban kaptam a kávét. Hogy mire már a saját bögrém szorongatnám a kezemben, már ne segítsen rajtam a törés-zúzás sem. A mellkasi szorítást. A belassult időt. A múltban kaparászást. (Mi lett volna, ha.) A jövő előre félését (Mi lesz, ha.) A hiába-időt. A halogatást. A rendetlenséget a lakásban. Az ézést, hogy sosem lesz vége. Az elutasított (egyébként meglehet, hogy jó) tanácsokat. A homokba dugott fejet. Az önostorozást. Az erőtlenséget. A vitaminhiányt. A (mégis) kialvatlanságot. A szem alatt a sötét karikákat. A szem előtt a sötét karikákat. A belső rángást, ami nem enged belemerülni sem a fürdőkádba, sem egy jó filmbe.
Pedig… Kigyógyultam, úgy tűnt. Tűnt, mert ha volt is migrénem, ráhúztam a sötétítőt. Nem fájt annyira. Vagy volt egy időszakom, hogy a migrén elkerült. Már azt gondoltam, hogy lejárt, én (már) nem vagyok olyan. Kikezeltem. Elkerültem az összes lehetséges kiváltó okot. Kevesebbet dohányoztam, több folyadékot vittem be. Rétettem egy lapáttal, mert én most aztán. Életmódot váltottam, kiiktattam a szénhidrátot. Aztán mégis, egy reggel. A rohadt migrén. És dobodhatom sutba azt, hogy lejárt, a nem olyanságot, a kikezelést, az elkerülést, és egész egyszerűen fáj (a fejem). És rátevődik egy lapáttal. A döbbenet, hogy mégse. Most se. Pedig már, és mégse. Nem a legjobb a hasonlat, de nem is a legrosszabb. És talán-talán (de inkább nem) lehet tanulni belőle (az égvilágon semmit). Viszont ki kell bírni. Legalább megpróbáltam. Tettem valamit, addig is. Mégis. Mégse.
Könnyű a jót megszokni. A kiegyensúlyozottság, ha megannyi meló van is mögötte, nyugis. De nincs neki intenzitása. Valamint minél inkább és hosszabban egyenes az EKG vonal, annál kisebb rezdülés, kilengés lesz elég a kontrasztnak. Továbbá sem kiszámíthatósága, sem garanciája nincsen a dolognak. Nem lehet előre eldönteni vagy tudni, hogy a szép, egyenes vonalon mikor jön egy mekkora pukli. Védekezni tán lehet ellene. Úgy élni, hogy ne legyek kitéve semminek, amitől emelkedhet a pulzus. Ha erre egyáltalán képes lennék. (Nem vagyok.) És nem őrülnék bele. (De.) De garancia, az itt / így sincs. Hiába kerülök el mindent, mégis megeshet, hogy valaminek én esek útjába. Amikor nem is számítok rá. (Azaz bármikor.) Hát még, ha keresem a bajt helyzeteket. Ha lelkileg vagyok hiperaktív. Vagy csak simán (!) szeretem az intenzitást, igényem van rá, hajlamom. Mindegy, hogy (csak) így jártam, vagy (csak) ilyen vagyok. Így aztán, ha kisimul a víztükör (meg az arcom), mire megnézném benne a tökörképem, már loccsan is egy kő. Én dobom? Más dobja? Csak úgy beleesik? Mindegy, mert már gyűrűzik, hullámzik, kavarodik felfelé. És ott állok én, a parton. Vagy az út végén. És nézem megint, hogy most akkor mi van. Mi van már megint. Először nem is látom. Majd egy darabig még menekülök attól, amit mégis látni vélek. Hátha, de már rossz nekem. Úgy is, hogy még le vagyok zsibbadva. Még nem reagálok, de már kilendültem. De oszlik a zsibbadás. És mondhatom, hogy ne még, vagy nemáááár, de már ott is rezeg a (víz)tökörben, a levegőben, a hangszálaimon: úristen, ezt tényleg nem lehet megszokni.
függőágy 